Vadliba

Csoda-szép

Hegycsúcs, amire verejtékezve jutok fel.

Alázat,  kimondhatatlan és  megfoghatatlan gyönyörűség.

Madártrilla, mert számára nem létezik elmúlás,

nem létezik választás, nem létezik Más...:)

Szemedből a szívemig érkező üzenet.

A tengernek ahány cseppje, annyi gondolat és szín

annyi érzés Benned.....

Szavakból épített   labirintus, melynek

útjain hallhatatlan ritmus igazít el.

Minden forduló, minden elágazás más,

mindig új, mindig Ismeretlen

s mégis olyan jólesően ismerős.

Csoda-szép vagy.

Semmi más

nem jó, csak szeretni!!!

Minden más boldogtalanná, erőtlenné tesz.

Persze, ehhez tudnom kell, milyen az, amikor nem szeret(l)ek.:)

Mégis...

Nem kicsit rémültem meg, amikor az út felénél láttam, hogy a vonatajtók zárva, utasok sehol, vagyis mindenki felszállt, aki akart - lekéstem. Lepergettem magamban az eseményeket és gondolatban beletörődtem: most először saját hibámból fogok késni.

Ekkor az villant be: Mi vesztenivalóm van? Mi lenne, ha mégis futnék? - hát futni kezdtem.

A távolság 100 m (ma leellenőriztem), ha a vonat valóban indulásra kész, esélytelen vagyok.

Ahogy közelebb értem, akkor látszott már, hogy az ajtók nem működtek. Az utasok fel-alá futkostak egyiktől a másikig, hogy működőre leljenek. (messziről én épp a nem működőekre láttam rá).

Így történt, hogy beértem.

Utólag azon gondolkodom, mennyi üzenete van - legalábbis számomra - ennek az apró momentumnak. Ha hiszek a szememnek és úgy cselekszem, ahogyan korábbi tapasztalataim, már rögzült sémáim szerint logikus lett  volna, valóban lemaradtam volna. Miért kezdtem el futni? Olyan távol voltam a vonattól, hogyha épp akkor érkezik az állomásra, akkor is kicsi az esélyem. Első gondolatom az elengedés volt. Ezután kezdtem futni.

Nem lehetséges, hogy ehhez hasonló esetek történnek máskor is, anélkül, hogy észre venném? Nem lehetséges, hogy többször nem merek "elkezdeni futni", mert mást tanultam, mást szoktam meg?

Rá(d)bízok

Mindent.

Törékenyek

Változatok a változásra

Először akartam lenni: minden. Szép,  okos, ügyes, jólnevelt....ahány más példát láttam, mindben találtam vonzót. Megfelelni szerettem volna mindenkinek. Harc volt az, folyamatosan, állandó szembemenés magammal.

Volt idő, amikor úgy gondoltam, elég, ha  a  feladataimat ellátom. Elégedetlen voltam, mert sosem tudtam úgy, ahogy magamtól elvártam. Vigasz volt ugyan az eredmény, de azt is éreztem, kell itt még lenni valaminek....

S aztán döntöttem: magam nyomába eredek. Meg kell ismernem azt, aki ott bent  folyton kopogtat, s én évtizedeken át nem ismertem rá, elnyomtam a hangját. Jó ideje próbálok figyelni, hallgatni rá, hogy kiderülhessen az "igazság". S naponta fedezem fel magamban az ismerős, a vágyott dolgokat. Egyre több tapasztalat mentén engedem ki Őt a fényre, bár a sötéthez szokott szemnek fáj az erős fény: időnként könnyes lett tőle.

Azt hiszem: az igazi változás ez. Sok-sok elfogadáson, felismerésen keresztül engedem, hogy legyek, aki vagyok.

Örökség

"Ha nem változol meg, örökre boldogtalan maradsz."

Ennyit mondtál. Azt  nem mondtad és nem mutattad, hogyan változzak. Képeddel a szívemben indultam, te voltál az iránytű. Ma már csak egy simogatás van bennem: bocsásd meg, ha nem voltam jó, nem voltam az, akinek szerettél volna. Éreztél, magamnál talán jobban, de ma én vagyok az úton. Neked köszönhetem, hogy járhatok rajta. Nélküled nem lépek rá. Nem gyötör már a sok-sok aggódás. Úgy szerettem volna, hogy érts: ha féltesz, saját aggodalmam növeled sokszorosára. Nem értettem. Bizalmat szerettem volna, hogy elhidd, képes vagyok. Hogy bátoríts: a fájdalom nem baj, a szeretetnek része. Annyit változtathatok szeretetté, amennyit a fájdalomból magaménak vállalok. Mert ez az egyetlen egyensúly. Félnem "kötelező" hát, de nem bátor, akiben nincs félelem. Ma  lábad elé szeretném szórni a kincseim: nézd, megküzdöttem érte. Itt vagyok, a gyermeked vagyok. Vállalsz-e? Közel tudnál-e engedni?

Nem mondtad, miért kell változnom. Meg kell-e változnom valóban? Mivé, milyenné kellene lennem?

Nem számít, milyen vagyok, ha  szeretsz. Nem számít milyen vagy, ha szerethetlek.

A Végtelen előtt

....csupa végesség.

sem-sem

Mosoly

- Fáradt és  kialvatlan vagyok.

- Ahhoz képest elég mosolygósnak látszol.

- Mert az élet ezt követeli. Csak az a baj, hogy így a többiek azt hiszik,  nekem milyen jó.

- Nem sejthetik, hogy ez neked mibe kerül.

(15 éves)

Szájzár - tárulj:)

Azt a helyet, azt az embert, azt az időt, amikor teljesen megnyílhatok, lehetek az aki vagyok. Ahol és aki előtt nem kell titkolnom a "gyilkos" indulataimat(sem:)). Kiben nincs...

Nem ettől vagyunk egyediek. Azt képzelem, az egyediség éppen ezeknek a kezeléséből fakad. Ahányan, annyiféleképpen reagálunk helyzetekre és egyforma helyzet sincsen kettő. Valami mégis kirajzolódik az idővel. És ez azt hiszem, egyetlen egy dolog: döntenem kell. Akarom-e, elfogadom-e  a másik szeretetét. Olyan, amilyen. Vagy méricskélek, lécet tartva elé, ha ezt átugrod: akkor...Vagy cselekszem úgy és aszerint, ami vagyok, adva azt, ami vagyok, adva a fényt, ami bennem van, szeretve a másikban az éppen pillanatnyi "fogyatékosságot". Mert a következőben én válok azzá. :) Az igazi, ha kettőnk fénye együtt segít a helyze(teke)t látni.

Egyik pillanat ilyen egy másik meg olyan. Hol neki sikerül szabaddá tenni magát "magától", hol énnekem. Ez az egyetlen szabadság.

Ebben ugyan benne van egy döntés, de nem ígéret. Mert nem ígér az Élet semmit. Az Élet csak Van. Csak a Pillanat van. Ez az egy. Ebben az egyben választhatok, szabaddá teszem-e magam az elvárásaimtól, az önzéstől, az "én tudom, hogy mi lenne jó" gondolatától, hanem cselekszem aszerint, ahogy odabent szól, az Egyetlen, aki mindig velem van. Akit időnként elhallgattatok magamban, mert azt képzelem, a világnak ilyennek vagy olyannak kell lennie.

Persze a Titok éppen ez: ki hogyan segít, hogy Őt halljam.:) Mert segíteni tudunk, ezer módon.

Baki

Elfelejt szólni a hallgatónak. Nekem ez két órával kevesebb fizetség. Mosolygok. Ők több rendben, sokadszor is elnézést kérnek, ami el is várható.:) "Előfordul az ilyen" - mondom és magam számtalan bakija jut eszembe. Milyen alapon, jogon dühösködnék, oktatnám ki? Hiszen ő is tisztában van vele: hibázott. Tulajdonképpen jobban szenvedek, hogy ő miattam keveredett ilyen kellemetlen helyzetbe, miattam kellett szembesülnie saját hibájával: tudom, engem mennyire megvisel az ilyen.

Azt nem állítom, hogy  cseppet sem zavar. De valójában mégsem. Inkább valami más: az értelmét keresném. Mert azt még nem találom.

Aztán mégis...mintha Ő kérdezne: tudsz-e még megmaradni a szeretetemben? Látod-e az arcomat, a számtalan bizonytalanságban, a kiszámíthatatlanságban, ami körbevesz, a másik, a "biztonságos"-hoz képest?

Igen. Felelem. Minden jól van.

Válasz, szavak nélkül...

Elhittem

...magamról, hogy az vagyok.:) Hogy jó vagyok és szerethető.

És amikor megkérdezték, akkor ezt el is mondtam. És ők is elhitték. Mert azt képzelik, a káprázat, amit eléjük vetítek, igazság.

Pedig csak : csoda.:)

Erő

Képes vagyok-e, tudom-e magamat szeretni, amikor távol van tőlem és tudom, hogy bajban van, aki fontos nekem?

Egy ideje...(de lehetne ez évkezdet is)

Próbáltam felidézni, hányas kocsi hányas számú helyére szól a jegyem. Mindig jóérzéssel tölt el, ha nem kell előkotornom:), ami egyébként is olyan körülményes. Fel tudom idézni, biztonsággal foglalom el a helyem.

Régebben ilyen pillanatokban mondtam azt: "Szeretsz. Még képes vagyok. Még nem épültem le egészen.":)

Napok, hetek óta többször kísértett a gondolat, mintha hiányérzetem lenne.

Mikor is kérdeztem meg utoljára: szeretsz-e?:) És most inkább idegen az érzés. Régóta nem kérdezem. Nem azért, mert nem fontos. Nem azért, mert nem jutsz eszembe. Egyszerűen: nem kérdés. Nincs kérdés. Már felidézni sem tudnám, mikor és hogyan merült fel utoljára. Nem kérdés, mert tudom. Több ez még a tudásnál is. Olyan valami ez, ami észrevétlenül vált a részemmé. Olyan valami, ami anélkül, hogy naponta megfogalmaznám, kimondás nélkül lett az életem része, beleivódott a zsigereimbe. Nem kell kérdeznem, hogy élek-e. Nem kell naponta kijelentenem, hogy élek.

Mert van valami, ami több, mint az ölelő kar. Mert van valami, ami több, mint a kimondott szó. Van valami, ami több, mint a mindennap kimondott: szeretlek. Van valami, ami több, mint a naponta eléd tett vacsora és több érintésnél, több annál, amit mondani képes vagyok és több annál, ami látható. Van valami a láthatón túl, ami az én logikámmal :) kiszámíthatatlan, nem is nagyon értelmezhető, nem definiálható, egy érzés, aminek egyetlen fiókban nincs helye, ami nem rímel egyetlen korábban megélt tapasztalatra. Valami, ami egy pillanat alatt vált ki láncreakciót. Úgy, hogy a reggel még bizonytalan elindulásban, amikor a fejben még minden rendben van, egy váratlan esemény, egy nem várt hangulat, egy váratlan szó eltalál és ami előbb még inogott, most visszabillen és nem marad más, csak ez a mindent felülmúló, de még inkább úgy mondom: mindennek irányt adó és mindent, mindenkit magába ölelő érzés: Szeretsz. Szeretlek. És ez jó.

Hogy semmi nem baj többé, mert a világ fordulhat, sarkaiból dőlhet ki, de ez marad akkor is. Mert ez az Élet.

Mire leírtam, a Nap sugarai érintenek.

Az vagyok

Akad olyan  is, akinek az ismeretlen, az új az izgalmas épp s megismerés helyett átváltoztatni vágyik, maga tetszése szerint festeni, inkább, mintsem lássa: ő maga az ott a tükörben.

Gondoltam, elmondom:

szeretni akartam. Szeretni akartam, mindent, ami Vagy.

S mert a kép egyszer kéket mutat, máskor meg sárgát, nekem is kéknek kellett lennem, hogy értselek. Ha sárga voltál, sárgává kellett legyek, hogy okát tudjam. Mert szeretni csak azt tudtam, amit értettem, hát mindenné lettem mert mindent érteni akartam. Hogy meglásd bennem magadat és én a tükörben felfedezzem saját magam. S mire megértem, hogy azt szeretem benned, ami én vagyok, rájövök hogy én tettelek azzá, akinek látni szeretted volna magadat. Engem pedig Te azzá, akinek én szerettem volna magamat. Ha mégsem tetszik a kép, a gondolattal válik semmivé, minden ahogyan szeretnéd.

Már nem akarok.

Csak szeretlek.

Felfelé és befelé az úton

Csak remélem, hogy a fonalat Ariadné adta a kezembe...

Megtanultam, hogy a dögkutat is csak képzelem és már a bűze is elég,

hogy egy szeretős gondolattal betemessem.

Tapasztalatok, szavak találnak rám, megérintenek

és egy érzés ébred bennem: egyetlen Valóság létezik.

Nincsen labirintus, valójában én is  a Te képzeleted szülötte

vagyok, az, akinek elképzelem, hogy képzelsz.

Valójában Egy van, egyetlenegy:

végtelen, kimeríthetetlen vágy, kimondhatatlan,

megnevezhetetlen, érinthetetlen és láthatatlan.

Egyetlen sóvárgás létezik, hogy elhagyhassam a

Világot a Világért, hogy külön legyek úgy,

hogy cserébe ne érezzem a különváltságot, hogy

Minden lehessek és benne az Egy.

Hogy ne kelljen tudnom Én-ről

és ne legyen Te, csak az együtt az Egyben,

hogy mi legyünk az Egy.

Kölcsönkenyér visszajár:)

Legalábbis itt az ideje.

Tönkretette, lezüllesztette a blogomat, hát ne higgye az úr, hogy ilyen olcsón szabadul tőlem.

Mindenkinek jószívvel ajánlom amiatt is, mert mindent elmondott:

http://szittyazoli.freeblog.hu/archives/2011/12/30/jon_az_uj_ev/.

Persze telhetetlen vagyok és én még egy személyes kívánságot hozzáírok (mert én is visszaolvastam az egy évvel ezelőtti bejegyzésemet:))

Szeretném, ha minden megszületett barátság tovább erősödne. Mert minden kapcsolatban ezer lehetőség, ezer virág...szeretném  megtalálni.

Gyerekes logika

Az ember 30-35 éves korában van a csúcson. Innen kezdve fokozatosan leépül, fizikailag, szellemileg és minden egyéb szempontból.

- Mi kb. egyforma messze vagyunk 30-tól.  Te annyival vagy több 30-nál, mint amennyivel én kevesebb. Vagyis  egyformán vagyunk gyerekek.:)

Néha úgy érzem, a testünk csak tévedésből van  nem ugyanazon az oldalon. Igaz, sokféle szerepet el kell tudjak játszani, vele vagy mással. Amikor a nem egészen 18 éves fiam így hív fel:

- Éltek még? - másfél órával előtte mondtam, hogy indulunk érte, akkor sem voltam biztos abban, kettőnk közül melyik a felnőtt.:) Nem sürgetett, aggódott.