Vadliba

Álom

Felriadok, s kérlek...kérnélek...Összetört

tükreim szilánkjai közül kinyújtom a kezem,

ahol az Egyik elérheti a Másikat s csak

testetlenné, lélekké lett önmagam találom.

Van Hang, van Szó, Ritmus az enyémmel egyező?

Hiúság

Szemébe nevettem.

S füstté lett.

Csak terjesztem

Mert úgy érzem, sokan álmodunk hasonlókat.

Lenne még ötletem...:)

Ugye, hogy ezt nem lehet szavakkal?:) Talán épp azért, mert annyira természetes...

(és köszi, Lijo! Köszi, Úton:))

Akartam írni...

Megpróbáltam szavakba önteni a számtalan nevenincs megélést, amik egyike sem jó, vagy rossz önmagában. Hiába. Aztán eszembe jutott egy kép, a busz után rohanó férfié, aki az álló busz csukott ajtaja előtt állva a visszapillantóba integetve tesz még egy kísérletet. Sikertelenül. Ezután még egyet int és mosolyogva teszi hozzá: "Köszi!" A szemünk összeakad és én üzenem neki: "Maradj így! Maradj mosolyogva!" (hogy érti-e, nem tudom:)) Hát ezt. Ezt sem tudom szavakba önteni. Ahogy nem tudom azt sem, amikor több hónapja "kedvesének" azt mondja a lány(?): "Csicska! Vedd föl!". Csak én látom, hogy lángok csapnak ki a fejemből...utólag meg a szemem könnyes. Így marad ez a zene, mert most ez fejez ki legjobban engem:

http://www.youtube.com/watch?v=SDn6b3gWFag

(lehet, hogy autistának kellene lennem)

Hol az a hely...

ahol az Ég összeér  Földdel, ahol a víz levegővé válik

s nincsen többé Világ csak Egy, csak Ő, csak Te...

Elindul a hang, sosemvolt életemből

sosemlátott csarnokok mélyéről

egy foszlány, egy érzés utat keres labirintuson át

s aztán szívemhez ér.

Felismerés

Az első gondolatom: "B...a meg!":) Aztán gyorsan megriadok, mit mondtam? Ez én vagyok? Miért? Miért mondja ő azt, amit mond? Milyen alapon ítél, hogy legszívesebben az életéből is kiiktatna? Mit csinálok rosszul, hogy benne ez a gondolat megszülethetett?  Amikor én tudom (így hiszem:)), hogy jól csinálom...csak ez a "kis sz...os" nem tudja! Honnan is tudhatná, hogy ez így jó! És neki is jó(lesz)! Jó lesz, ha úgy cselekszik, ahogy én mondom:), ha időt ad, hogy ez kiderülhessen?

Azon gondolkodom, milyen alapon kérem én őt számon? Ha ő most ezt érzi, annak oka kell legyen...de mi?

Még mielőtt az épületet elhagyom, többen megállítanak, s amit mondanak, az meg pont az ellenkezője. Persze, hogy megkönnyebbülök. De akkor most melyik az igaz? Hová, merre hajoljak?:) Egyáltalán, kell nekem bárhová is hajolnom?

Váratlanul ér a felismerés. Nem. Nem kell. Minden úgy jó, ahogy van. Szükségem van a "fájdalom"-ra, hogy megtapasztaljam a falaimat, magammal szemben megfogalmazott, talán ki sem mondott elvárásaimat. Igazságot keresek? Kiét? Kinek akarok bizonyítani? És főleg: miért? Mi lenne, ha most, ebben a pillanatban nem választ találni szeretnék, hanem egyszerűen, tisztán cselekednék? Élnék. Megélnék.

Megélném azt, ami bennem van.

Nem kell bizonyítani. Semmit.

Allergia

Ez nem tojásallergia.

Az enyém az őszintétlenségnek, a kimondatlanságnak, a szándékos bántásnak, a bizonytalanságnak (soroljam még?) szól...

Furcsán reagálok. Mindenféle, számomra nem kiszámítható reakciókat produkálok. Könnyes lesz a hangom.  Váratlan pillanatokban gombóc jelenik meg a torkomban. Olyan is van, amikor remegni kezdek. Nem találom a szavakat. Meg ilyenek.

Nem tudom, melyik allergia kezelhető és hogyan. Az enyémre egyet  tudok. Kikerülni nem tudom, hiszen nem is lehet. Azt jelenti, az egész szervezetem szorul gyógyításra. Gyógyítani  pedig sehogy máshogyan, csak a szeretettel lehet - mint ahogy megismerni is. Nincs mese, szeretek.:) Magamat vagy Téged, ugyanaz.

Megihlettél:)

Mert minden, ami velem történik, az a Te megnyilvánulásod, bennem.

A Világ nem más, mint  amit befogadni képes vagyok, azzal a testtel, azzal a lélekkel, amit hordozok. Minden történés, a vágyaim, az akarásaim, a gondolataim, a válaszaim nem más, mint amit megértettem, átengedtem magamon. Rajtam keresztül, amennyit elengedni képes vagyok jutok el Hozzád. A kívülről érkező benyomások, hangulatok a Te kifejeződéseid felém. S ha hagyom, ha engedem, ha a benyomások mentén elindulok befelé, magamban új és újabb válaszokra találok. Az, ahogyan ezeket megélem, amennyi erő, bátorság van bennem, hogy engedjem őket áthatolni magamon, annál közelebb kerülök Hozzád. Hiszen a különváltságot csak én képzelem. Bensőmben születnek újabb érzések, újabb inspirációk. Kommunikálok Veled. És a megszületett válaszok rajtam át jutnak el  a világ felé. Ahogyan Te közölni akarod magad. Szükséged van rám. A falaim arra valók, hogy lássam, mi az akadály, de még inkább a "szótár". Mert a falak átjárhatók, átláthatók: a szívnek. Te - én. Én - Te. Miközben a kettő ugyanaz. Fordítóiroda. Befelé - kifelé.

Minden Te vagy.

Dal(?)

Sok érzés, gondolat kavarog bennem a freeblog-halál miatt.:)

Talán semmi nem olyan fontos, mint hiszem.

Másrészt minden sokkal fontosabb annál, mint amennyire

őrizni, vigyázni képes vagyok rá.

http://www.youtube.com/watch?v=ot1cGen9V0s&feature=related

Vasárnapi

Ékszereim

Nem vagyok egy ékszerviselő fajta. Képtelen lennék arany vagy pláne schwarovski ékszert viselni. Mostanában egy olyan láncot akasztok minden reggel a nyakamba, amit még azt sem tudom, hogy pontosan ki és miért választott nekem. Régi kollégáktól emlék és természetesen bóvli. Egy üvegdarab.:) Mégis nagyon kedves, az emlék miatt is és mert egyszerűségében is ragyogó. Szokták is mondani, amikor a fénye itt-ott visszatükröződik és váratlan formákat vetít a legkülönfélébb helyekre, hogy mennyire szép. Ezenkívűl egy gyűrű: szintén bizsu, virágot mintáz és egy hozzávaló fülbevaló. Értéktelen mindegyik, de ragaszkodom hozzájuk. Már azt hittem, nem is vagyok ember, ha nélkülük lépek ki az utcára. (az egyetlen, az igazán fontos, amit éjjel-nappal viselek, egy damilra fűzött karkötő, amit fiacskám 4 évesen készített nekem).

Néhány napja társaságba mentem, idegenek közé, de siettemben elmaradt az ékszer. Mire észrevettem, már nem volt idő visszamenni értük. Kicsit sajgott a szívem, mintha meztelen lennék...aztán elképzeltem magam nélkülük és arra gondoltam: így is ugyanaz az ember vagyok. (azért éreztem, hogy a hajam festéséről talán nem mondanék le ilyen könnyen) Ha így nem fogadnak el, akkor minek az egész? Több napon át kellett nélkülöznöm az ékszereimet, időnként eszembe is jutottak. De az élet nem állt meg, senki nem tette fel a kérdést: "Hát te hogy nézel ki?". Sőt. Még bókokat is kaptam. Bár nem ez a lényeg. (dehogynem:)). A lényeg, hogy átélhettem a magam elfogadását, egy picivel jobban, egy kicsit talán közelebb kerülhettem hozzá, hogy elhiggyem: nem kell másnak lennem így sem. Így is örülhetek, nevethetek, adhatom, ami vagyok. Mert a fény nem a nyakamban megcsillanó üvegdarabból fakad, hanem valahonnan máshonnan.