Vadliba

Csoda-szép

Hegycsúcs, amire verejtékezve jutok fel.

Alázat,  kimondhatatlan és  megfoghatatlan gyönyörűség.

Madártrilla, mert számára nem létezik elmúlás,

nem létezik választás, nem létezik Más...:)

Szemedből a szívemig érkező üzenet.

A tengernek ahány cseppje, annyi gondolat és szín

annyi érzés Benned.....

Szavakból épített   labirintus, melynek

útjain hallhatatlan ritmus igazít el.

Minden forduló, minden elágazás más,

mindig új, mindig Ismeretlen

s mégis olyan jólesően ismerős.

Csoda-szép vagy.

Semmi más

nem jó, csak szeretni!!!

Minden más boldogtalanná, erőtlenné tesz.

Persze, ehhez tudnom kell, milyen az, amikor nem szeret(l)ek.:)

Mégis...

Nem kicsit rémültem meg, amikor az út felénél láttam, hogy a vonatajtók zárva, utasok sehol, vagyis mindenki felszállt, aki akart - lekéstem. Lepergettem magamban az eseményeket és gondolatban beletörődtem: most először saját hibámból fogok késni.

Ekkor az villant be: Mi vesztenivalóm van? Mi lenne, ha mégis futnék? - hát futni kezdtem.

A távolság 100 m (ma leellenőriztem), ha a vonat valóban indulásra kész, esélytelen vagyok.

Ahogy közelebb értem, akkor látszott már, hogy az ajtók nem működtek. Az utasok fel-alá futkostak egyiktől a másikig, hogy működőre leljenek. (messziről én épp a nem működőekre láttam rá).

Így történt, hogy beértem.

Utólag azon gondolkodom, mennyi üzenete van - legalábbis számomra - ennek az apró momentumnak. Ha hiszek a szememnek és úgy cselekszem, ahogyan korábbi tapasztalataim, már rögzült sémáim szerint logikus lett  volna, valóban lemaradtam volna. Miért kezdtem el futni? Olyan távol voltam a vonattól, hogyha épp akkor érkezik az állomásra, akkor is kicsi az esélyem. Első gondolatom az elengedés volt. Ezután kezdtem futni.

Nem lehetséges, hogy ehhez hasonló esetek történnek máskor is, anélkül, hogy észre venném? Nem lehetséges, hogy többször nem merek "elkezdeni futni", mert mást tanultam, mást szoktam meg?

Rá(d)bízok

Mindent.

Törékenyek

Változatok a változásra

Először akartam lenni: minden. Szép,  okos, ügyes, jólnevelt....ahány más példát láttam, mindben találtam vonzót. Megfelelni szerettem volna mindenkinek. Harc volt az, folyamatosan, állandó szembemenés magammal.

Volt idő, amikor úgy gondoltam, elég, ha  a  feladataimat ellátom. Elégedetlen voltam, mert sosem tudtam úgy, ahogy magamtól elvártam. Vigasz volt ugyan az eredmény, de azt is éreztem, kell itt még lenni valaminek....

S aztán döntöttem: magam nyomába eredek. Meg kell ismernem azt, aki ott bent  folyton kopogtat, s én évtizedeken át nem ismertem rá, elnyomtam a hangját. Jó ideje próbálok figyelni, hallgatni rá, hogy kiderülhessen az "igazság". S naponta fedezem fel magamban az ismerős, a vágyott dolgokat. Egyre több tapasztalat mentén engedem ki Őt a fényre, bár a sötéthez szokott szemnek fáj az erős fény: időnként könnyes lett tőle.

Azt hiszem: az igazi változás ez. Sok-sok elfogadáson, felismerésen keresztül engedem, hogy legyek, aki vagyok.

Örökség

"Ha nem változol meg, örökre boldogtalan maradsz."

Ennyit mondtál. Azt  nem mondtad és nem mutattad, hogyan változzak. Képeddel a szívemben indultam, te voltál az iránytű. Ma már csak egy simogatás van bennem: bocsásd meg, ha nem voltam jó, nem voltam az, akinek szerettél volna. Éreztél, magamnál talán jobban, de ma én vagyok az úton. Neked köszönhetem, hogy járhatok rajta. Nélküled nem lépek rá. Nem gyötör már a sok-sok aggódás. Úgy szerettem volna, hogy érts: ha féltesz, saját aggodalmam növeled sokszorosára. Nem értettem. Bizalmat szerettem volna, hogy elhidd, képes vagyok. Hogy bátoríts: a fájdalom nem baj, a szeretetnek része. Annyit változtathatok szeretetté, amennyit a fájdalomból magaménak vállalok. Mert ez az egyetlen egyensúly. Félnem "kötelező" hát, de nem bátor, akiben nincs félelem. Ma  lábad elé szeretném szórni a kincseim: nézd, megküzdöttem érte. Itt vagyok, a gyermeked vagyok. Vállalsz-e? Közel tudnál-e engedni?

Nem mondtad, miért kell változnom. Meg kell-e változnom valóban? Mivé, milyenné kellene lennem?

Nem számít, milyen vagyok, ha  szeretsz. Nem számít milyen vagy, ha szerethetlek.