Vadliba

Örökség

"Ha nem változol meg, örökre boldogtalan maradsz."

Ennyit mondtál. Azt  nem mondtad és nem mutattad, hogyan változzak. Képeddel a szívemben indultam, te voltál az iránytű. Ma már csak egy simogatás van bennem: bocsásd meg, ha nem voltam jó, nem voltam az, akinek szerettél volna. Éreztél, magamnál talán jobban, de ma én vagyok az úton. Neked köszönhetem, hogy járhatok rajta. Nélküled nem lépek rá. Nem gyötör már a sok-sok aggódás. Úgy szerettem volna, hogy érts: ha féltesz, saját aggodalmam növeled sokszorosára. Nem értettem. Bizalmat szerettem volna, hogy elhidd, képes vagyok. Hogy bátoríts: a fájdalom nem baj, a szeretetnek része. Annyit változtathatok szeretetté, amennyit a fájdalomból magaménak vállalok. Mert ez az egyetlen egyensúly. Félnem "kötelező" hát, de nem bátor, akiben nincs félelem. Ma  lábad elé szeretném szórni a kincseim: nézd, megküzdöttem érte. Itt vagyok, a gyermeked vagyok. Vállalsz-e? Közel tudnál-e engedni?

Nem mondtad, miért kell változnom. Meg kell-e változnom valóban? Mivé, milyenné kellene lennem?

Nem számít, milyen vagyok, ha  szeretsz. Nem számít milyen vagy, ha szerethetlek.