Vadliba
Labirintus
Hányszor hiszem, mondom, hogy elég már, elfáradtam, jó volna pihenni és azt képzelni, eljutottam valahová...mindegy is hová, de vagyok, úton vagyok, fejlődtem, megértettem, megtanultam dolgokat és most lazíthatok végre. Egy kicsit legalább. És akkor látom, hogy épp abban találsz rám, amiről azt hittem, már nem ér több meglepetés: de igen. Ott és azon a ponton bukom el, amiről úgy hittem, örömben cselekedhetek, biztonságban érezhetem magam, mert ezt a zugot már kiismertem. Hát nem. Mindig van újabb rejtek, ahová eddig nem láttam, ahová eddig nem engedtél ennyire közel és én is ismeretlenként tekintek magamra. Ott, ahol azt képzeltem, már nem érhet új tapasztalás, ott világít egy apró pontocska és előttem a kérdés: nézd csak! Tudtad ezt eddig rólam, tudtad ezt ezelőtt magadról? És akkor arra gondolok, talán nem is az a fontos, hogy ezt most megtanulom és beírom a leckéim közé, hogy egy pipát tegyek mögé, mint egy újabb megélt tapasztalathoz...hanem az, hogy itt és most szívembe tudom-e fogadni a váratlanul elém toppanó pillanatot és "átölelni" keserűségével, ismeretlenségével együtt.
Búcsú a 12 - esektől
Az alsóbbévesek így emlékeznek vissza az elmúlt 7- 8 évre:
"Sok mindent megéltünk, Katrina hurrikán, két kormányváltás, új oktatási törvény,...az egyetlen biztos pont szinte csak ti voltatok a világban körülöttünk."
Félreértés
Messziről látom; a bácsi is, az autó is egymásra várnak. Teszek egy gyenge próbát, de a sofőr egyértelműen jelez: menjek. Bátorítóan mosolygok velem szemben a bácsira, induljon ő is, szándékosan lassan megyek - ő mégis ingerült lesz: "A fájós, vizes lábammal...!" és áll, mint a cövek. De most még bosszús is. Nézem, kell-e segítség, de szemmel láthatóan csak arra volt szüksége, hogy az autó elmenjen onnan és még a látványa se zavarja őt az átkelésben. Miután én is, az autó is elhagyjuk a terepet, komótosan átdöcög.
Csak ez jutott eszembe:
- így utasítjuk el a segítő kezet
- így értjük félre egymást
- és így leszünk egymásra ingerültek, okkal.:)
Na, ilyenkor (is) jó, ha szabaddá tudom tenni magam attól, hogy mi a jóság...mert csak az számít, amit szeretnél, amit szeretnék. A pillanat, amiben felismerem, hogy mi visz tovább, előre, hogy áramlásban maradjak.
S azt hiszem, ehhez tökéletesen elég a szándék. Nem egy terv vagy séma, csak a törekvés, a szív...
Harcos amazon(?)
Szavazás. Titkosan. Mindenki szíve szerint adhatja szavazatát egyik vagy másik jelöltre. A régire és egy újra. Aki helyből esélytelen, hamvába holt gyenge próbálkozás csak, amit művel, de legalább elmondhatja, hogy megpróbálta. Illetve majd ő eldönti, hogy mit mond, nem szeretném helyette eldönteni. Azért elég gyenge önkritikája kell legyen annak, akinek vezetői pozícióra megírt pályázati anyaga helyesírási hibákkal teli (annyira, hogy gyerekeknek is szemet szúr) és tárgyi tévedéseket tartalmaz. Na de a mesém nem róla szól. Arról a kettőről, aki rá szavazott: névtelenül. Vagy inkább aki a másikat nem szavazta meg. Amihez természetesen joga van...de:
Itt dolgozunk akárhányan, morzsolgatjuk együtt a napokat. Egymás szemébe nézünk, nevetünk, munkának nevezhető dolgot is művelünk néha:), de mindenben egymásra utalva. Ha ő rosszkedvű vagy hibázik, én is rosszul érzem magam. És fordítva. Minden szó, minden érzés, amit megélek(ünk) testet ölt az Idővel.
Neki ez nem tetszik. Ehhez is joga van.
Még soha nem állt elénk és nem tett javaslatot: "Ezt nem így kell, rám figyeljetek, majd én megmutatom, hogyan kell ezt csinálni!"
"Csak" most "nem"-mel szavazott.
Nem tudom, ki(k) Ő(k).
De most rosszul érzem magam.
Nekem, hogy nő lehetek
Hogy bátor lehetek, mert van aki figyel rám, akinek fontos vagyok.
Hogy érzéseim vannak, amit kimondhatok, megélhetek és vállalhatom őket, mert van akinek számítok.
Hogy bátran mosolyoghatok, hogy a szemedbe nézhetek, mert az, ami vagyok, az szép lehet, jó lehet, nem kell rejtenem.
Hogy gondolataim lehetnek a világról, s azokat megoszthatom.
Hogy figyelhetek Rád is, mert jó Neked, hogy nekem mondod, nekem adod azt, ami vagy.
Nem baj, ha dicsérsz, mert ma nem a hibáimat látod, ma minden lehetek, mert ma csak annyit érzel, annyit látsz belőlem, amennyit a Nőből látni akarsz.
Mindennap így érzel, így érzékelsz és mindennap elhiszem, hogy Nő vagyok és ő pont úgy Rész az Egészben, ahogyan a Férfi...
Mindennap elhiszem, hogy sem fontosabb sem kevésbé fontos nem vagyok...
Mindennap látom, hogy a nappal színes virágban is ott az éjszaka...
S mindennap tudom, hogy a bátorságban erő és őszinteség van.
De az értelme mindennek, hogy van, aki figyel rám/d. S ma valahogy...figyelsz/ek.
Igazodási pont
Azt képzeltem, van valami ideális én, akivé lennem kell s aztán valahányszor belebotlom (mármint orra bukom - benne - magamban), akkor meg azt kérdem, hogy ezt meg most má'mé?:)
Nem jó szembesülni vele, hogy nem vagyok képes, hogy más vagyok, mint amit magamról képzeltem, ami lenni vágyom. Ami amúgy semmi extra, mondhatnám, átlagosnak is. Hogy véleményem van. Hogy megfogalmazom elvárásomat, de facto.:) Elsőre megriadok, mert belül jobban szeretném, ha nem kellene mondani - ó, áldott szabadság!:). Hiszen irtóztató a gondolat, hogy amit magam számára legfontosabbnak gondolok, épp abban korlátozzalak Téged. Aztán ráébredtem valamire. A korlátozás nem a kimondásban van. Éppen ezzel vágyom Neked szabadságot biztosítani. Választhatsz. Cselekedhetsz kérésem szerint vagy ellenére vagy másképpen. A szabadság ennek elfogadásában van. Megmutatom magam, bátor vagyok a kimondásban. Hogy Te is bátor lehess. De Téged megváltoztatni nem akarlak. Mert Te is Ő vagy. És én is.
Megélem a szabadságot a saját kérésem elengedése pillanatában.
Igazodnom nem Hozzád, nem máshoz, nem egy tökéleteshez kell. A bennem is jelenlévő teremtett parányi Végtelenséghez.
Mégis...
Nem kicsit rémültem meg, amikor az út felénél láttam, hogy a vonatajtók zárva, utasok sehol, vagyis mindenki felszállt, aki akart - lekéstem. Lepergettem magamban az eseményeket és gondolatban beletörődtem: most először saját hibámból fogok késni.
Ekkor az villant be: Mi vesztenivalóm van? Mi lenne, ha mégis futnék? - hát futni kezdtem.
A távolság 100 m (ma leellenőriztem), ha a vonat valóban indulásra kész, esélytelen vagyok.
Ahogy közelebb értem, akkor látszott már, hogy az ajtók nem működtek. Az utasok fel-alá futkostak egyiktől a másikig, hogy működőre leljenek. (messziről én épp a nem működőekre láttam rá).
Így történt, hogy beértem.
Utólag azon gondolkodom, mennyi üzenete van - legalábbis számomra - ennek az apró momentumnak. Ha hiszek a szememnek és úgy cselekszem, ahogyan korábbi tapasztalataim, már rögzült sémáim szerint logikus lett volna, valóban lemaradtam volna. Miért kezdtem el futni? Olyan távol voltam a vonattól, hogyha épp akkor érkezik az állomásra, akkor is kicsi az esélyem. Első gondolatom az elengedés volt. Ezután kezdtem futni.
Nem lehetséges, hogy ehhez hasonló esetek történnek máskor is, anélkül, hogy észre venném? Nem lehetséges, hogy többször nem merek "elkezdeni futni", mert mást tanultam, mást szoktam meg?
Változatok a változásra
Először akartam lenni: minden. Szép, okos, ügyes, jólnevelt....ahány más példát láttam, mindben találtam vonzót. Megfelelni szerettem volna mindenkinek. Harc volt az, folyamatosan, állandó szembemenés magammal.
Volt idő, amikor úgy gondoltam, elég, ha a feladataimat ellátom. Elégedetlen voltam, mert sosem tudtam úgy, ahogy magamtól elvártam. Vigasz volt ugyan az eredmény, de azt is éreztem, kell itt még lenni valaminek....
S aztán döntöttem: magam nyomába eredek. Meg kell ismernem azt, aki ott bent folyton kopogtat, s én évtizedeken át nem ismertem rá, elnyomtam a hangját. Jó ideje próbálok figyelni, hallgatni rá, hogy kiderülhessen az "igazság". S naponta fedezem fel magamban az ismerős, a vágyott dolgokat. Egyre több tapasztalat mentén engedem ki Őt a fényre, bár a sötéthez szokott szemnek fáj az erős fény: időnként könnyes lett tőle.
Azt hiszem: az igazi változás ez. Sok-sok elfogadáson, felismerésen keresztül engedem, hogy legyek, aki vagyok.
Szájzár - tárulj:)
Azt a helyet, azt az embert, azt az időt, amikor teljesen megnyílhatok, lehetek az aki vagyok. Ahol és aki előtt nem kell titkolnom a "gyilkos" indulataimat(sem:)). Kiben nincs...
Nem ettől vagyunk egyediek. Azt képzelem, az egyediség éppen ezeknek a kezeléséből fakad. Ahányan, annyiféleképpen reagálunk helyzetekre és egyforma helyzet sincsen kettő. Valami mégis kirajzolódik az idővel. És ez azt hiszem, egyetlen egy dolog: döntenem kell. Akarom-e, elfogadom-e a másik szeretetét. Olyan, amilyen. Vagy méricskélek, lécet tartva elé, ha ezt átugrod: akkor...Vagy cselekszem úgy és aszerint, ami vagyok, adva azt, ami vagyok, adva a fényt, ami bennem van, szeretve a másikban az éppen pillanatnyi "fogyatékosságot". Mert a következőben én válok azzá. :) Az igazi, ha kettőnk fénye együtt segít a helyze(teke)t látni.
Egyik pillanat ilyen egy másik meg olyan. Hol neki sikerül szabaddá tenni magát "magától", hol énnekem. Ez az egyetlen szabadság.
Ebben ugyan benne van egy döntés, de nem ígéret. Mert nem ígér az Élet semmit. Az Élet csak Van. Csak a Pillanat van. Ez az egy. Ebben az egyben választhatok, szabaddá teszem-e magam az elvárásaimtól, az önzéstől, az "én tudom, hogy mi lenne jó" gondolatától, hanem cselekszem aszerint, ahogy odabent szól, az Egyetlen, aki mindig velem van. Akit időnként elhallgattatok magamban, mert azt képzelem, a világnak ilyennek vagy olyannak kell lennie.
Persze a Titok éppen ez: ki hogyan segít, hogy Őt halljam.:) Mert segíteni tudunk, ezer módon.
Baki
Elfelejt szólni a hallgatónak. Nekem ez két órával kevesebb fizetség. Mosolygok. Ők több rendben, sokadszor is elnézést kérnek, ami el is várható.:) "Előfordul az ilyen" - mondom és magam számtalan bakija jut eszembe. Milyen alapon, jogon dühösködnék, oktatnám ki? Hiszen ő is tisztában van vele: hibázott. Tulajdonképpen jobban szenvedek, hogy ő miattam keveredett ilyen kellemetlen helyzetbe, miattam kellett szembesülnie saját hibájával: tudom, engem mennyire megvisel az ilyen.
Azt nem állítom, hogy cseppet sem zavar. De valójában mégsem. Inkább valami más: az értelmét keresném. Mert azt még nem találom.
Aztán mégis...mintha Ő kérdezne: tudsz-e még megmaradni a szeretetemben? Látod-e az arcomat, a számtalan bizonytalanságban, a kiszámíthatatlanságban, ami körbevesz, a másik, a "biztonságos"-hoz képest?
Igen. Felelem. Minden jól van.
Elhittem
...magamról, hogy az vagyok.:) Hogy jó vagyok és szerethető.
És amikor megkérdezték, akkor ezt el is mondtam. És ők is elhitték. Mert azt képzelik, a káprázat, amit eléjük vetítek, igazság.
Pedig csak : csoda.:)
Kölcsönkenyér visszajár:)
Legalábbis itt az ideje.
Tönkretette, lezüllesztette a blogomat, hát ne higgye az úr, hogy ilyen olcsón szabadul tőlem.
Mindenkinek jószívvel ajánlom amiatt is, mert mindent elmondott:
http://szittyazoli.freeblog.hu/archives/2011/12/30/jon_az_uj_ev/.
Persze telhetetlen vagyok és én még egy személyes kívánságot hozzáírok (mert én is visszaolvastam az egy évvel ezelőtti bejegyzésemet:))
Szeretném, ha minden megszületett barátság tovább erősödne. Mert minden kapcsolatban ezer lehetőség, ezer virág...szeretném megtalálni.
Beszélgetek magammal:)
Például arról, hogy nem szeretek dönteni.
Aztán rájövök, hogy lám, még ebben sem ismerem jól magam.
Mert amikor "kiizzadom", akkor könnyű, szabad és minden tétovaságtól mentes leszek.
Valahogy nem hagy békén az élet. Minden véglegesnek, lezártnak tűnő pillanatban nyit egy új kaput, új lehetőséget. Amikor úgy érzem, hogy ami körbevesz nem egyezik az álmommal, vágyaimmal, az akaratomtól különböző, akkor egy pici kis résen át bekacsint, rámmosolyog és azt mondja: "Tessék, válasszál!". Minden azzá lesz, aminek álmodom. Vannak pillanatok, amikor azt látom, távol vagyok még, tévúton járok, mert még a saját álmaimat sem tudom jól megálmodni. És akkor ezen a kinyíló ajtón át új fény vetül dolgokra, távolabbról látok helyzeteket, rákényszerít, hogy új és újabb kérdéseket tegyek fel magamnak. S minden válasz közelebb visz. Magamhoz. A bennem élő Őhozzá.:) Furcsa, eddig ismeretlen örömre és békére találok. Félelemből emelt falak dőlnek le és azt látom, hogy a lehetőség, a döntés kényszere szabaddá tesz és segít, hogy jobban felismerjem a vágyaimat.
Nekem szokatlan, hogy mindig van lehetőség, mindig van választás. Nem kell sodródnom és nem érzem azt, hogy külső dolgok szabják meg az irányt. Mert belül mindig ott van egy igenem. A kimondással, az elfogadással leszek szabad.
Csak terjesztem
Mert úgy érzem, sokan álmodunk hasonlókat.
Lenne még ötletem...:)
Ugye, hogy ezt nem lehet szavakkal?:) Talán épp azért, mert annyira természetes...
(és köszi, Lijo! Köszi, Úton:))
Felismerés
Az első gondolatom: "B...a meg!":) Aztán gyorsan megriadok, mit mondtam? Ez én vagyok? Miért? Miért mondja ő azt, amit mond? Milyen alapon ítél, hogy legszívesebben az életéből is kiiktatna? Mit csinálok rosszul, hogy benne ez a gondolat megszülethetett? Amikor én tudom (így hiszem:)), hogy jól csinálom...csak ez a "kis sz...os" nem tudja! Honnan is tudhatná, hogy ez így jó! És neki is jó(lesz)! Jó lesz, ha úgy cselekszik, ahogy én mondom:), ha időt ad, hogy ez kiderülhessen?
Azon gondolkodom, milyen alapon kérem én őt számon? Ha ő most ezt érzi, annak oka kell legyen...de mi?
Még mielőtt az épületet elhagyom, többen megállítanak, s amit mondanak, az meg pont az ellenkezője. Persze, hogy megkönnyebbülök. De akkor most melyik az igaz? Hová, merre hajoljak?:) Egyáltalán, kell nekem bárhová is hajolnom?
Váratlanul ér a felismerés. Nem. Nem kell. Minden úgy jó, ahogy van. Szükségem van a "fájdalom"-ra, hogy megtapasztaljam a falaimat, magammal szemben megfogalmazott, talán ki sem mondott elvárásaimat. Igazságot keresek? Kiét? Kinek akarok bizonyítani? És főleg: miért? Mi lenne, ha most, ebben a pillanatban nem választ találni szeretnék, hanem egyszerűen, tisztán cselekednék? Élnék. Megélnék.
Megélném azt, ami bennem van.
Nem kell bizonyítani. Semmit.
Megihlettél:)
Mert minden, ami velem történik, az a Te megnyilvánulásod, bennem.
A Világ nem más, mint amit befogadni képes vagyok, azzal a testtel, azzal a lélekkel, amit hordozok. Minden történés, a vágyaim, az akarásaim, a gondolataim, a válaszaim nem más, mint amit megértettem, átengedtem magamon. Rajtam keresztül, amennyit elengedni képes vagyok jutok el Hozzád. A kívülről érkező benyomások, hangulatok a Te kifejeződéseid felém. S ha hagyom, ha engedem, ha a benyomások mentén elindulok befelé, magamban új és újabb válaszokra találok. Az, ahogyan ezeket megélem, amennyi erő, bátorság van bennem, hogy engedjem őket áthatolni magamon, annál közelebb kerülök Hozzád. Hiszen a különváltságot csak én képzelem. Bensőmben születnek újabb érzések, újabb inspirációk. Kommunikálok Veled. És a megszületett válaszok rajtam át jutnak el a világ felé. Ahogyan Te közölni akarod magad. Szükséged van rám. A falaim arra valók, hogy lássam, mi az akadály, de még inkább a "szótár". Mert a falak átjárhatók, átláthatók: a szívnek. Te - én. Én - Te. Miközben a kettő ugyanaz. Fordítóiroda. Befelé - kifelé.
Minden Te vagy.
Ékszereim
Nem vagyok egy ékszerviselő fajta. Képtelen lennék arany vagy pláne schwarovski ékszert viselni. Mostanában egy olyan láncot akasztok minden reggel a nyakamba, amit még azt sem tudom, hogy pontosan ki és miért választott nekem. Régi kollégáktól emlék és természetesen bóvli. Egy üvegdarab.:) Mégis nagyon kedves, az emlék miatt is és mert egyszerűségében is ragyogó. Szokták is mondani, amikor a fénye itt-ott visszatükröződik és váratlan formákat vetít a legkülönfélébb helyekre, hogy mennyire szép. Ezenkívűl egy gyűrű: szintén bizsu, virágot mintáz és egy hozzávaló fülbevaló. Értéktelen mindegyik, de ragaszkodom hozzájuk. Már azt hittem, nem is vagyok ember, ha nélkülük lépek ki az utcára. (az egyetlen, az igazán fontos, amit éjjel-nappal viselek, egy damilra fűzött karkötő, amit fiacskám 4 évesen készített nekem).
Néhány napja társaságba mentem, idegenek közé, de siettemben elmaradt az ékszer. Mire észrevettem, már nem volt idő visszamenni értük. Kicsit sajgott a szívem, mintha meztelen lennék...aztán elképzeltem magam nélkülük és arra gondoltam: így is ugyanaz az ember vagyok. (azért éreztem, hogy a hajam festéséről talán nem mondanék le ilyen könnyen) Ha így nem fogadnak el, akkor minek az egész? Több napon át kellett nélkülöznöm az ékszereimet, időnként eszembe is jutottak. De az élet nem állt meg, senki nem tette fel a kérdést: "Hát te hogy nézel ki?". Sőt. Még bókokat is kaptam. Bár nem ez a lényeg. (dehogynem:)). A lényeg, hogy átélhettem a magam elfogadását, egy picivel jobban, egy kicsit talán közelebb kerülhettem hozzá, hogy elhiggyem: nem kell másnak lennem így sem. Így is örülhetek, nevethetek, adhatom, ami vagyok. Mert a fény nem a nyakamban megcsillanó üvegdarabból fakad, hanem valahonnan máshonnan.
Lépre mentem, s úgy jártam, mint más:), avagy: Mi a siker? (nekem)
Siker, ha az ébredés első pillanata ez: "jaj, de jó! Reggel van és felébredtem!"
Siker, ha hétköznap reggel időben sikerül kibújni az ágyból.
Siker, ha marad idő a reggeli fogmosásra és friss lehelettel, üdén indulhatok munkába.
Siker, ha reggel jut idő egy pillantásra az ég felé, hogy rágyönyörödjek mindennap újra és újra, milyen csodaszép a világ!
Siker, ha mosolyogni tudok a tömegben, bárki lép a lábamra vagy rosszmájú megjegyzést tesz a "Napra", az időjárásra, mindegy, bármire, csak moroghasson egyet...
Siker, ha valaki váratlanul kedvesen reagál egy szóra, egy tekintetre.
Siker, ha valamit elfelejtek, és amikor ezt szóvá teszik, nem akarok a föld alá bújni szégyenemben, átkozva még a megszületésem pillanatát is, és közben újra és újra mantrázni, hogy "én milyen balfék vagyok és mikor tanulom már meg?"...hanem helyette örülök, hogy kijavíthatom a hibát és senki nem veszi érte a fejemet.
Siker, ha egy váratlan helyzetben nyugodt tudok maradni és felül tudok emelkedni körülményeken és időben sikerül megoldani - ha meg kell.
De az egyetlen, a mindent elsöprő, az értelme mindennek, ha beszélgetni tudok Vele, ha sosem felejtem el, hogy minden pillanatot Tőle kapok, mert a következő már Odaát találhat, hát nem kell hajszolnom semmit, csak egyet, egyetlenegyet: az érzést, hogy Vele vagyok. Életem minden percében. Ez a siker. A többi, minden más csak utána kap értelmet. Vagy inkább ennek fényében.
És ugye nem kell mondanom, hogy természetesen sok minden kimaradt a felsorolásból és amikor újra végiggondoltam, akkor arra jöttem rá, hogy a "siker" szót nálam helyettesíti az "öröm". Nekem ez a kettő ugyanaz.
És még valami: ma sok (tényleg!) kudarc ért. Még nincs vége a napnak, de minden "pofonnál" arra gondoltam: "Gyerünk Vadliba! Mosolyogj! Most!". És sikerült. Jött a következő, és azt gondolom, lesz még nehéz pillanat. Úgy érzem, túl azon, hogy nem húzott le semmi, hogy minden pillanat az elengedésé volt (hisz én magam kötöm magam legjobban a sikertelenségeimhez:), amit sikerként élek meg, az ez: hogy van kihez fordulni. Hogy van kit kérni. Hogy van kinek mondani! Hogy van, aki meghallgat. Meg olyan is van, akinek nem mondom, pedig talán mondhatnám. És semmit nem vesz el a dolog értékéből a tény, ha valójában "nem" a válasz, az sem. Ezt nevezem sikernek! Hogy nem vagyok magam, ha arra van szükségem. Ha kell, pedig csinálom egyedül - Vele - magamról elfelejtkezve.
Szóval a siker: ha élek - Vele!:)
Szeretettel Lacibának:)
Ez is része a történetemnek
Elindultam, mégegyszer, mert (meg)élni kell.
Arra gondoltam, el kell játszanom, hogy határozott vagyok, hogy semmi bizonytalanság nincsen bennem és pontosan tudtam, hogy játszani semmit nem fogok, nem akarok. Semmi olyat nem szeretnék, semmi olyanért nem akarok sem szerepelni, sem lépéseket tenni érte, amiről nem érzem, hogy az Ég akarata. Egyet tudtam csak: valami hív. Ezt szeretném csinálni. Megmagyarázhatatlan okból ebben találok örömet, még akkor is, ha bőven akad tanulnivalóm.
Semmi allűr, semmi kabaláskodás, semmi kiöltözés. Amikor a buszról leszálltam, még azzal a szándékkal tárcsáztam a számot, hogy szóljak, mégsem megyek. Aztán megkérdeztem, merre találok oda.
Mária - nap van. És életemben először küldtem édesanyám felé egy sóhajt: "ha úgy gondolod, most tehetnél valamit ezért"... mióta elment.
Mire hazaértem, állásom lett.
(mert sok kis teniszlabdát hiába tapasztom egymáshoz, nem lehet vele focizni:)
Csak szerettem volna, hogy tudhassa, akit érdekel...
Fergeteges...
...állásinterjún voltam. Lendületes, nem mindennapi beszélgetést folytatunk, felszabadító és semmit nem mondanék másképpen, utólag sem. Öt kérdése volt:
- Milyen a jó munkahely?
- Milyen a jó vezető? (erre már nem kellett válaszolnom, mert az elsőben választ adtam)
- Milyen egy jó kolléga?
- Hová sorolom magam 1-10-ig skálán?
- Mit tartok hibámnak?
Igazából persze nem is a kérdések annyira fontosak, hiszen bármit mondhatok és vissza is kérdeztem rendesen:) - volt miről. Viszont annyira személyes volt mindegyik, azt gondolom, a válaszadás közben abszolút pontosan kiérezhető bárkinek a hitelessége saját magával szemben (avagy nem), miközben pedig nekem egy jó játék - milyen izgalmas, amikor magamról beszélhetek.:) S ő valóban nagyon intelligens volt!
Szóval: mégis vannak előnyei az állásinterjúknak is!
És akkor most nem teszem fel a kérdést, amit minden ilyen alkalom után szoktam, mert a kérdésfeltevés hordozza magában épp a lemondást. Azért persze, hogy leírom:) - miért van az, hogy amikor tudom, érzem, hogy nyert ügyem van, mert valami rejtélyes okból tudok jó benyomást kelteni, akkor miért van az, hogy pár nap után homályos lesz a kép, bizonytalanná válik? Elsősorban bennem, de biztosan érzem, a másik félben is. Azt mondom, az Égre bízom, mégis csalódott leszek, hogy valamiben kevés vagyok, mert mindig akad szebb, fiatalabb, tapasztaltabb...
Ez a beszélgetés hatalmas élmény volt!
Bármilyen választ kapok...:)
A megélt...
...(belül) és elengedett vágyaim, az Ég felé küldött mosolyaim, mint léghajók, amiben meggyújtják a tüzet, s elindulnak felfelé.
Egyre többen gyülekeznek, lassan teli velük az égbolt.
Mindegyikhez köt egy láthatatlan szál, a vége a szívemig ér.
Egyszer majd elindulok velük, mert az otthonom már ott van: menthetetlenül. Csak hogy közelebb legyek. Hozzá.
Emlékszem...
...a jövőre.
Itt van, a szívemben.
Ahogy minden, ami ma történik, valamikor ott volt bennem, benned, mindannyiunkban...
Mennyi mindenért tartozom köszönettel!
Egy telefon...
...ha nem szólal meg:
Mire gondolok?
- bizalom, hogy oka van.
- remény, hogy nem esett baja.
- szabadságélmény, hogy ezt is, ezt is képes vagyok elengedni, mert van valami körülményektől független felismerés, öröm, amit semmilyen esemény el nem vehet.
Hogy újra lehetőségem van választani, megmaradok-e az áramlásban s milyen jó azt mondani: igen! Nem számít, hogy értékes vagyok-e, fontos vagyok-e, nem számít, hogy épp van-e mellettem ember, akinek szemébe nézhetek. Mert bennem van, minden bennem van és ezt nem veheti el más (és nem is adhatja).
Ha én orvos lennék...
egyetlen beteg sem lépne ki az ajtómon a kérdés nélkül:
- Mi a panasza?
(lehet, ezért nem vagyok az:)
És sosem kérdezném idős embertől:
- Mindig ilyen lassan mozog?
Elengedni. Ezt is. Mert elvárás.
Jó lett volna akkor, ott benn bölcsebbnek lennem.
Minél bentebb
...egyre több új kérdés. Egyre több utólag elrontottként érzékelt pillanat, vele egyre több fény, hogy talán semmi nem volt véletlen. Okolhatnám magam, a körülményeket, aztán jönnek sorba a felmenők, a gének és eljutok Ádámhoz, Évához:) - csak egyet nem tehetek: mást tenni, mint amit tettem.
Mert az egész hol is kezdődött? Valahol ott, hogy láttam a "szomszéd": milyen szépen! Milyen kedvesen! Milyen sokat! És azonnal! Hogy azt akartam...és itt kezdődik egy vég nélküli lajstrom, rajta a "teendőkkel". Mármint nem az enyémmel, hanem a más(ok)éval.
És ebben a sötétségben értelmet nyert a mondat: megbocsátani magamnak. Valami furcsa fény kezdett derengeni, hogy valójában nem vele, nem másokkal, csak saját magammal van nehézségem. Magamat szeretném ilyennek, olyannak látni, mások reakciójából leszűrni, hogy megfelelek, hogy jó vagyok.
Ráébredtem: a hiányokat magam teremtem. Hiszen nem vagyok szükségben. Mert ez a káprázat ugyanúgy az én szülöttem, mint a körülöttem levőké. Ha nem érzem jól magam benne, annak csak a kívülállásom az oka. Ha másnak gondolom, másnak érzem magam, az nem hiba: ajándék. Ezzel együtt van részem, helyem benne, s a boldogság nem több és nem kevesebb, mint derűsnek lenni. Nem mérni, mert a számok elválasztás:), hanem érzékelni, vagy talán még azt sem szükséges, csak benne lenni, részt venni.
Mérni milyen fölösleges! Rámondom az egyik borra: jó, egy másikra ugyanúgy mondom - pedig másképpen jó. Mindennek van helye itt...
Az egyetlen hatás épp az, ami nem akar hatni.
régi bejegyzések | a blog kezdőlapja
copyright | design: Beau de Noir, fotó: Irum Shahid (sxc.hu), freeblog sablonosítás: Amby
