Vadliba

Névtelenül

Neved van ezer és mégis: Te vagy az egyetlen,

ki névtelen a Végtelenben

Foglyul ejtenek  magam képzelte játékaid s

boldogan, önfeledten adom át magam mindnek:

az időnek, a helynek, érzéseimnek, hiteimnek,

míg Te kísérsz s ott vagy a mozdulatban, a lélegzetben

a vágyban, az Egyetlen utáni sóvárgásomban.

Ámulva nézem, hogy kincsnek, értéknek tartott dolgaim

hogy égnek bele a szívembe majd

füstté lesznek s  láthatatlanná az Időben

míg  maradok én kifosztottan is gazdagon

Veled: mert szeretek, szerethetek.

Gyerekkor - a játék:)

Majdnem fél évszázada, a reggelik:

Nővéremmel, aki egy tízessel volt több nálam, iskolába sem ugyanabba jártunk, de lelkiismeretesen ébresztett minden reggel, s amikor végre kikecmeregtem az ágyból, az asztalon gőzölgött a csészében a tea, s mellette odakészítve keksz. Semmi extra: közönséges bolti keksz. Nem volt nálunk divat sütni. Nem tudom hogyan csinálta, de minden reggel ugyanígy, minden reggel ugyanez. Soha egy zokszó, egy panaszra nem emlékszem, természetes volt neki, hogy egyszem hugicáját ő kíséri iskolába. Útközben azért sürgetett, hiszen neki messzebbre kellett mennie, komolyabb, "igazi" nagy iskolába (gimnáziumba!) járt, de másnap kezdődött minden előlről. A mosolyára emlékszem...

Ebéd:

Az már homályba vész, hogy mennyire volt gyakori: a vasárnapi csirkepaprikás, galuskával. Amit édesanyám még kanállal szaggatott. Mindig csodálkozva figyeltem a kezét, hogyan képes olyan gyorsan csinálni. Nekem már ezt nem kellett megtanulnom:)

Vacsora:

A legellenállhatatlanabb, mert nem voltam túl jó evő, apukám katonái: szalonna és kenyér. Egyszer szeretném már megtudni, miért hívják a falatot katonának?:)

Nem elbliccelni akarom a dolgot, de őszintén: nem étkeztünk túl változatosan. A karácsonyi bejglin kívül más süteményt nem ismertem. Zsíros kenyér és főzelékek: minden mennyiségben.

Cserébe viszont minden zöldséget, minden gyümölcsöt mai napig nagyon szívesen rágcsálok: nyersen:)

Küldöm tovább a játékot Morgómedvének, Csabmesternek, Szittyazolinak, Juniknak és Stalikának és ha egy kis csalást megengednétek:), Útonnak is.

Feltéve, hogy erre jártok és feltéve, hogy elfogadjátok.:)

A felkérés innen érkezett hozzám:

http://palomanegra.freeblog.hu/archives/2011/07/17/ebed_elott/

amit most megköszönök.

Fehér

Vasalás közben a fehér szegélyű pamut pólómon egy halvány, de azért jól látható ujjnyi zsírfolt(?)-ot találok. Első gondolatom a bosszúság után:

na, majd ha mosógép közelében leszek...

Aztán perdülök egyet, a csap alá tartom és szappanozni kezdem.

Simán eltűnik a folt.

Én kis kertet kerteltem...

A cica? Ja, hát azt Kicsilány szerezte nekem, már egy ideje őriz:) El nem mozdul, ha útnak indulok, a kapuig kísér, ha itthon vagyok, aggódva követ, csak esténként kalamol a kertben.

És az első szem eprem!

Görkorizok:)

Azaz: tanulok! Nagyon jÓÓÓÓÓÓ!:)

Na, és ki tanít?

Jelentem: az első foglalkozást Kicsilány tartotta. Tőle tanultam meg, mennyire fontos, hogy előre dőljek. És úgy biztatott, mintha ő lett volna kettőnk közül az idősebb.

A mait, na ki? Hát Kicsifiú! Édes drága gyerekem jön velem és türelmesen mondja, mondja, a végén már  a tegnapi focimeccsről mesél, ahol a barátja eltörte a kezét és helyette állt be és így lőtte a győztes gólt. Meg technikákról (sosem korcsolyáztam, a  sílécet is inkább elkerülöm ma már) meg mindenről, tisztára: mint a nagyok, olyan jót beszélgettünk közben. Azt hiszem: csak az Élet értelme maradt ki...:)

Mindketten 10 évesek.

Én: 51.

Hazaérni

...valaki tenyerét tartotta a könnyeim alá.:)

Hogy csoda történhessen, hogy ne akarjam rejtegetni a szürkeségemet, hogy szólni merjek, kérni és válasz érkezzen rá...

Tegnap még nem tudtam

...hogy erre fogok járni.

Szívemben, fejemben, lelkemben rend van.

Ennyi kell, hogy örülni tudjak.

A virág? Ja! Az csak úgy:)

Mert én így...

Abba kellene hagynia. Kicsi még, lassan ágyban a helye, meg is árt az a túl sok számítógépezés, meg egyáltalán...
Tervezzük el, lássuk, mire számíthatunk:)
Mondom neki: Mennyi még?
Megbeszéljük.
Tudom, én is pontosan tudom, nem annyi lesz, de hagyom.
A helyzetet úgy értékelem, nem túl nagy a tét - értsd: nem fenyegeti veszély, hétvége van  - belemegyek a játékba. Mondom: mégegyszer mondom, én is tudom, nem fogja abbahagyni a megbeszélt időben.
És így is lesz. Újabb ultimátum. És még jónéhányszor. Néhányszor már reménykedem, de szeretném szembesíteni magával. Hát engedem, és csak amikor már többszörösére (nem kicsivel) nő az általa elsőre felajánlott idő, akkor szomorodom el  egy kicsit.
De aztán csak annyit mondok: nézd! Látod...ezt beszéltük meg és Te mondtad.
Nem harag ez: tanítani szeretném. Hogy ismerje meg magát. Hogy lássa, ez ő (én persze így szeretem), de döntse el maga: tetszik-e neki a dolog vagy nem. S aztán majd maga belátása szerint cselekedjék a következő, vagy azutáni pillanatban. Esetleg még azutáni...:)
De mindenképpen a maga választása legyen!
Lehet velem vitatkozni:)

Nem ér véget...

Ez csak főpróba volt.:)

Most kezdődik az "előadás".

Hogy ne csak szó legyen a tanítás, hanem Élet: hogy semmi nem jó vagy rossz, hanem minden jó és rossz. Az egyetlen, a legnagyobb szabadságom ez, és az leszek én, amit látni fogok bennük.

Ritkán álmodom.

Ma...ezt álmodtam: Csoki talált egy lánykát magának, gyönyörű, elálló, de nem túl nagy fülű lánykutyust. És megjelentek, először a lány odajött hozzám és nyaldosta a kezem, ugrabugrált körülöttem. Csoki csak később mutatta meg magát:)

Nagyon hiányzik Csoki.

Ilyenkor...

...összehúzom magam - befelé.

- mert fázom:) -

Jobban örülök a Szónak, mert valahogy annak a súlya is megváltozik.

Viszem magammal a fa alá. Vagy még inkább: azokkal díszítem majd föl a fát:)

S ha valami hiány: betakarom, nehogy kimaradjon egyetlen dísz is. Meg amúgy is: az ecset a kezemben, minden szín ott a palettámon. Egyedül én festem a kezembe adott díszeket, magam választása szerint szürkére vagy szép színesre.

S közben figyelek, ne szorítsam a fogam, mert megsérülhet - márpedig most kell legjobban óvjam: hogy a túlsó partig érhessek vele.

Minden ugyanaz

Azt mondja bölcs:) - tényleg az! - barátom: a nők nem tudnak tájékozódni.

És ennek  oka  is van, méghozzá genetikus. Az ősöknél a férfi járt vadászni, időnként jó nagy helyeken portyázott keresztül - kasul, de mindig visszatalált az otthonához. A nőnek ez alatt semmi más dolga nem volt, mint a ház rendben tartása, az otthonlévőkről való gondoskodás. Persze hogy megtetszettek neki azok a bizonyos bogyók:), amik az otthon közelében bokrokon, fákon, itt-ott, amott virítottak. Felfedezte, milyen jó ízű egyik-másik és még az ételt is változatosabbá teheti velük. Gyűjtötte is szorgalmasan. A "bogyógyűjtögető" asszony nem mehetett messzire,  nem kellett megtanulnia  az égtájakat, irány és idő belülről vezette, hova meddig merészkedjen. Mire az "ura" hazaért, neki már otthon a helye, és rendnek kell lenni. Márpedig sose lehet tudni mikor érkezik.

Hát így nem tanult meg tájékozódni a nő.

Vitatkozom barátommal. Amit ő mond az csak magyarázat, de nem ok:)

Az ok, a nő:). A nő: aki szeretné otthonnal, melegséggel, ölelő karral várni a kedvest.  Nem kell neki tájékozódni, csak ott belül: helyén lenni.  Aki mint egy radar: jelzi az irányt az úton levőnek. Hogy aki érkezik, mindig biztos legyen abban, hogy ide  jönni akar - élete végéig.

Azé'...ilyen már a mesében sincs:)

Mire hazaérek a boltból: Kicsifiú Évivel és annak barátnőjével játszik a háziak lakásában. Ma van itt először.

Délután behívom őket az udvarról: leültetem, megsütiztetem. Megköszönik, megdícsérik. Honnan tudnák: én sem tudhattam, hogy nekik(is) készült?:)

Oda - vissza:)

Reggel: azért  van ez is olyan szép, mint az erdő.:)

S ki tudja, miért, de amikor hazafelé elém tárul ez a látvány, jólesően dobban a szívem. Hiába tudom, hogy  akik autóban ülnek, nem annyira boldogok a hosszan kígyózó sorban várakozva. Bár a bennem lévő érzés  független ettől.

A tortára a hab:  házigazdáimtól egy kis guruló virágállvány, egy szőnyeg és a cica vár:)

Sosem

parancsszóra. Sose tedd, mert azt mondják, mert az a szabály vagy a törvény. Sose tedd, mert így udvarias, mert így szokás. Soha, soha. Csak mert: így jó. Mert ott a szívedben. Mert Érzed. MERT ÉRZED.

Tudod.

Valamiért

Úgy érzem, itt helyem van. Még a repülőgépzúgás sem zavar. Sőt! Egy libának ez nem konkurrencia - majd a szárnyára ülök!:)S közben kukorékol a kakas - istenem! hol és mikor is hallottam utoljára?:) - micsoda XXI. századi idill!

Csoki - újra

A saroktól már úszok a könnyeimben, és odatapad a tekintetem a résre: arra a kis megrágott hiányzó kapudarabra, ahol Csoki szokott utánam nézni búsan. Le nem veszem a szemem, hátha a mozdulatlanság elapasztja a forrást. Hogy fog fogadni? Hogy viselem el a találkozást?

Istenem, alig-alig, szelíden nyüszít, persze, hogy ugorna mindenhová, rászólok, de kevés meggyőződéssel, aztán levágja magát és átszakad a gát: simogatom, cirókázom a  jó meleg bundáját és elszánt vagyok: meg kell tudjam oldani  a sorsát! Mert ebben a pillanatban nincs hely számára itt és sehol egyelőre.

Nagyfiú nincs, nyugodtan, jókedvűen takarítok, rendezgetem a házat, metszem a rózsákat, aztán kifekszem a padra - álmodni:) ő előttem hever  békésen.

Talán el is alszom, amikor a szomszéd hangja ébreszt - csontot hozott, hát persze, hogy Csokinak:)

Beszélgetünk, szóba hozom, hogy Csokinak helyet keresek, mire ő pillanatnyi tétovázás nélkül kijelenti: Sehová! Majd ő! Csokinak itt a helye, mi az a naponta pár perc, ő is ragaszkodik hozzá és persze ő is nagyobb biztonságban érezheti magát!

Hát, nagyon szeretik odafönt az én Csokimat!:D

Nem tudod...

hogy itt templom is van? Pedig van. S én tudom, hogy van. Gyönyörű, üvegfalú, faragott faoltárú, csendes kis téren álló nemrég  épült templom.  Magával ragad a csendje, a harmóniája. Bekukucskálsz, s láthatod az egészet, az örökméccsel, ami ki tudja mióta jelzi: vagyok s őrizlek.

A mi plusz "emberünk":) mindennap elvisz oda engem a sétáink alkalmával. Merthogy ő nem Csoki, neki kell a séta. S miközben baktatunk, magamba szívom a nedves diólevelek szagát. Ahogyan mindig, ősszel.

Az álmok csak nyitott szemmel láthatók. Nem jól mondom. Is.

Egy napos vasárnap délután:)

Úgy kezdődött, hogy a szarkák cserregésére ébredtem. Mióta itt vagyok, először. Pedig egészen biztosan cserregtek ők eddig is, de valamiért nem hallottam meg. De az is lehet, hogy szimplán örültek, hogy a tegnapi esős nap után reggelre csak felhők maradtak, de már száraz "pelenkával" - nem esett.

Dolgozom korántól, írom, amit kell, Nagylánynak is segítek a matekháziban, s közben jön az ötlet, lemegyünk a partra ebédelni. Hálából a matekozásért. :) Eszembe jutnak fiacskáim, rákérdezek, volna-e kedvük. A kezdő egyetemista még nagyon elfoglalt, tanul:))) A rutinosabbnak épp akad ideje a kedve mellé, hát eljön, meglátogatja anyukáját. Finomat eszünk, fák között üldögélünk, semleges, hétköznapi témákról beszélgetünk, de azért oldott a hangulat. Jólesik a nyárutó...

S utána a fiammal séta a parton. Sétál velem, 20 évével, kérdez, belőlem is dől a szó, olyan húrokat pengetünk, amik már felnőttek közötti beszédbe illenek. Csendben nézelődünk a szelíd vízparton, gyönyörködünk a mellettünk úszkáló "társaimban", akik olyan mókásak, hogy arra is lusták, hogy ússzanak, csak hagyják magukat sodródni az árral és viccesen forognak egy-egy kisebb örvénybe kerülve.

S mellettem a fiú, 20 éve minden gyönyörűségével társammá szegődik erre az órára. S érzem, lesz még folytatás.

Azok a fránya szüfrazsettek!:)

Álmodtam. Egy férfi, aki bicskával... na jó, kivont karddal  kezében küzd a  betevő falatjáért meg a családjáért. Persze nem kell olyan komolyan venni azt a bicskát: a körülményeknek megfelelően bármikor behelyettesítheted egy íjjal, fűnyíróval, laptoppal, golyóstollal, bármivel...ami az emberek között olyanná teszi, mint aki komoly és  megbízható, aki dolgozik - keményen - a megélhetésért. Cserébe aztán úgy gondolja helyesnek és jónak, hogy ha már ilyen nagyra teremtette őt az Ég (mármint, hogy eltartani képes azokat, akiket szeret), akkor legelemibb joga az is, hogy ő válassza ki szíve hölgyét és pereputtyát. Legalábbis soká, sok helyen működött így a családalapítás. Csakhogy! Jöttek azok a fránya szüfrazsettek:), akiknek valami olyan agyament gondolatuk támadt, hogy nehogy már VIII. Henrik módjára minden férfi úgy vezényelje a nőt, ahogyan azt az ő úri hangulata diktálja. Valami oknál fogva úgy érezték, hogy legalább annyira fontosak az ő érzéseik is. Szeretnének ők is beleszólni abba, ki legyen az, akivel szerelembe (egy ágyba) esnek:) Na, itt kezdődött a bonyodalom. Mert ha a nő választani szeretne, időnként előfordulhat az is, hogy akit ő választ, az nem választja őt és  éhkoppon marad. Akkor aztán nincs más választása, tetszik, nem tetszik: gondoskodni kell magáról. Hacsak nem adja meg magát pénzért, kenyérért. Netalántán gyerek is lehet vele. És lám: képes. Képes tanulni és képes dolgozni. És választani is legalább annyira, mint a férfi.

Semmi egyebet nem akartam mondani, mint azt, hogy ha valaki így szeretné: engedtessék meg neki. És akadhat, akinek megfelel egy másfajta, hagyományos életforma: családdal, otthon melege őrzésével. Hadd válasszon ő. Ő is.

Tűzkeresztség:)

Átestem. Rossz éjszaka után (mert nem mindenki szereti a csendet éjjel) keltem, de nem volt bennem rossz: csak derű, öröm és biztonságérzet, hogy nem eshet bajom. Hétágra süt a nap, már nem dúl szélvihar, és ahogy baktatok a nappal szemben, az a pillanat jut eszembe, amikor először vonatra szálltam, hogy megnézzem ezt az iskolát: "Ha szeretetemben megmaradsz...". Most újra érzem. Fürdöm a napfényben és nem remeg a kezem, nem remeg a lábam, nem remeg a hangom, ahogy sokszor. Minden jól van és nem érzem "rajzoltnak" a mosolyt magamon.

Megtartottam az első "rendes" óráimat és aggodalom nélkül készülök a többire, mert nincs semmim, semmim. Az egyetlen, ami vagyok: hogy örömmel veszek részt ebben az életnek nevezett társasban.

Milyen érdekes: régóta tervezem, hogy megírom, "Hogyan születik a testvér?" című bejegyzésemet.:) Nagyvonalakban annyi a történet, hogy  egy fiú (Cs.), a szomszédos országok egyikéből idejön Magyarországra. Kis idő múlva hazájában behívót kap. Persze, nem tér vissza, inkább marad itt, és egy iskolába kerül tanárnak. Egy leérettségizett tanítványa, egyetemre kerülvén, visszajár volt iskolájába, sőt rendszeres vendég lesz Cs. lakásán is, Cs. pedig a tanítvány családjához jár, ha segíteni kell: fát hasogatnak együtt, ribizlit szednek, kedves vendégnél jóval több, szinte családtaggá válik. A nála alig fiatalabb volt tanítvány pedig elfogadja őt saját bátyja helyett. A nyarat is együtt töltik; buli vagy munka mindegy: minden jobban esik közösen. Mert az élet felülírja néha a családi kötelékeket. És ebben az esetben ez csak jó!

Magam pedig 2 kislánnyal töltöm a délutánjaimat, a saját fiaim helyett (ők is ketten vannak most:) - hogy vágytam rá, hogy lányom legyen:))) A kisebbiket hazahordom a suliból és mindketten örülnek, hogy segítek a házi feladatuk elkészítésében.:)

És ez mind semmi - mert a motoros fiam holnapra látogatóba ígérkezett!
Egy-két rózsafotó pedig mindig akad.

Egy kis nosztalgia:)

Az utolsó napi meszelés emléke...

Szokás szerint: késve

érkezik a csapat.:)

És hiányosan.

Én hívom őket, mikor...?

Semmi baj: egyetlen rossz gondolat nem lehet, pedig...

Milyen könnyű a szív, ha ezeket gyorsan kihajigálod!:)))

Az idő

Felülír bennünket.

Vagy: mi az időt?:)

Ma: egy kutyus és két cica boldog gazdája vagyok. A cicák szépek, egészségesek, tudják a rendet és kellő rafinériával bolonddá teszik a kutyámat is - azaz jól megfuttatják néha, mert egy kis testmozgás a Csokinak is kell:)

A legjobban az tetszik, hogy a két, egyébként különnemű macsek mennyire másképp viszonyul a kutyához.

A fiú már túl van az érintésen, dorombolva dörgölődzik hozzá.

A lány a kutya közeledtére ívbe feszül, szőre az égnek és szükség esetén morog: erre mondják, hogy van benne tartás:) - valaki azt mondta: "igazi nő":).

De a helyüket az első pillanattól tudták:)

Az életem árán is!:)

Én biza' megvédem ezt a dögöt.:) Alig-alig dörög. Csoki: mint a mágnes. Mindenhová követ, olyan szorosan tart velem a nyomomban, mintha előre tudná, hová indultam...

Tégy a kedvemre!

Azóta mást se hallok tőle:))))

Legyen hát...Csoki.

Kedves. Azt mondja, menjünk egy-két napra nyaralni  a vendégházába.

Fogom Kicsifiú kezét, buszra ülünk és felmegyünk a hegyre, hogy ott élvezzük a nyarat, a levegőt, a szabadságot. Hogy kecskéket lássunk, hogy gyönyörű erdőben legyünk. Vendégek bőven jönnek-mennek, vendéglátónk mégis minden szeretetével körbevesz, figyelmes, fürdünk a figyelmességében: pingpongozunk, Túró Rudival kezdi a reggelt, segít, hogy kirándulhassunk egy nagyot  és közben ott a Csoki. Kicsifiúnak a legjobb játszótárs. Lehet vele rohangálni, paskolni, ugratni, dédelgetni. Nagyon jól érezzük magunkat mind a ketten.

Amikor indulni készülődünk, ki tudja miért, vendéglátónk jó érzékkel megkérdezi Kicsifiút: elvinné-e magával Csokit? Felakad a szemünk. Nem is értjük. Kicsifiú lelkes, de én még mindig nem látom át, hogyan is képzeli. Sose voltam kutyatartó. Szeretem az állatot, nem félek a kutyától, mióta 7 évesen kimart egy darabot a karomból egy hasonló nagy termetű kutya.:)

De hogy én magam, egyedül legyek gazdája egy ilyen dögnek??? Hiszen én is tudtam, hogy az előző gazdája bottal verte, láncon tartotta. Ki tudja, egy ilyen "gyerekkor" után hogyan tudnám én kezelni?

"Legyen aki vigyáz rád abban a házban" - ez hatott. Hiszen magam is tudtam, nem lenne jó itt egyedül.

Hát így. Két hét: és már le is jött. Házhoz szállították:)

Az első pillanattól otthon érezte magát. A legnehezebb azt volt megszoknia, hogy ha seprűt veszek a kezembe, akkor azzal vajon tényleg csak söprögetek, vagy valami egyéb is fog történni? Minden alkalommal jó messzire szaladt tőlem. Jónéhány hétig eltartott, mire elhitte, hogy CSAK söprök. Márpedig őutána nem kellett azt sem...:) Honnan tudta, mi a módi?

Sok-sok aggódás volt vele télen, amikor vitte a lába,  nőügyben nemegyszer elkóborgott napokig is, de itt van és összenőttünk.

Érdekes figyelnem, ahogy  a vendégeimhez viszonyul. Mondjuk mai napig különbséget tesz férfi és nő között: ugatásával pontosan kifejezi, hogy az a hajdani rossz sors egy férfigazda melletti emlék.

Viszont van egy különös élményem: egy 50 körüli házaspár érkezett hozzám. A férfi vak, születésétől fogva. Nekem különösen szép látni, amilyen szeretettel az ép, egyébként pedagógus és gyönyörű felesége körbeveszi a párját. Az egyéb alkalmakkor igencsak kommunikatív Csokikám ittlétük alatt egyetlen egyszer sem szólalt meg. Csak csendben figyelt bennünket, de egyetlen zavaró ugatás nem hagyta el a torkát.

Nekem ne mondja senki, hogy ez véletlen!

Ui.: Azért jópofa dolog, hogy egy éjszakai vihartól ő az, aki bemenekül hozzám: védelemért.:) És embertelenség lenne őt megfosztanom ettől.:)

Padlás

Mert nincsen péntek, nincsen vasárnap és este sincs, csak a nap tűző sugarai, az izzasztó éjszakák és a lüktetés: benne vagy és nincs más dolgod, mint lásd: mindennek értelme van. A mosolyodat pedig nem más fogja megőrizni, hanem Te magad leszel résszé általa. Ahogyan megfosztod tőle a világot, úgy válsz kívülállóvá is. És nem hagy nyugton úgysem: nem ereszt, amíg nem látod a padláson szőtt álmokat életre kelni a péntek estében, a sötétségben, mindenben, ami körülvesz. Ha nem érted is...

Ezeket guberáltuk Kicsifiúval a padláson. Az én kedvencem a láda:) - persze, az ernyő is, ami bármennyire hihetetlen, nem lyukas és működik!

A ládát üresen találtam:(

Lehet, hogy nekem kell  kincseket gyűjtenem bele?:) - nyisd ki - csukd be:)

Mert bejárat van sokféle...

Tudhatod-e, hová vezet?

Cicát szeretnék

Valaki...aki minden alkalommal, ha megzördül a kulcsom a zárban: a kapuhoz szalad

Valaki...aki minden alkalommal, ha cipőkopogásomtól hangos az aszfalt, halk hangokat hallat

Valaki...aki nyitott ajtómnál fekve egész éjjel vigyáz rám

Valaki...aki ha az udvaron dolgozom, minden léptemet szorosan követi

Valaki...aki ha esőben kiülök a padra, odatelepszik mellém

Valaki...aki ha furcsa vonásokat vesz észre az arcomon, nyugtalanul néz rám,  a  tekintete nedves lesz és közben ezt mondja: "Ha te szomorú vagy, én is. Nem adhatod meg magad!"

Valaki..aki akárhányszor elmegyek mellette, annyiszor megböki a kezem egy simogatásért

Valaki...aki ha elé teszem  az étellel teli lábost, a lábam elé ül, és nem nyúl az ételhez, amíg meg nem simogatom

Valaki..aki egy ugrással kinn terem a nyitott ablakon keresztül az utcán egy kutyalányért: s utána egy szavamra visszaszökken

Valaki...Csoki.

Ugye nem csoda, hogy szeretnék neki társat, ha nem is kutyát, legalább cicái legyenek ennek a fiúnak!:))

Vetett ágy, de legalábbis bélelt ládika várja őket ugyanabban a helységben, ahol Csoki alszik. Hányan férnek bele?:)

De muszáj, hogy maguk jöjjenek! Mert...Csokit sem én választottam. S ha én hozom őket, abban nincs benne a saját választásuk.

Engedelmeskedem

Mert többen egyidőben ezt kérték...muszáj. :)     Igérem, ma már több fotó nem lesz, de ma kertész voltam. Illetve annak is csak kertészlány egy lyukas nadrágban és most itt egy fotó innen is, meg onnan is. Ez nem csigáknak való hely, igaz, de ezt csak ők nem tudják:)

És ez itt és most nem tesztkérdés:)