Vadliba

Egy kicsit szenvedő alanya lettem...

... a hétvégi vonatkisiklásnak. Nem résztvevője, bár kollégám ezzel tréfál, csak ugye: minden mindennel összefügg. Ha egy vasúti sín használhatatlanná válik a felsővezetékeivel együtt, akkor az nem pár perc alatt megoldható probléma, hanem komoly fennakadást okoz sokaknak. Már a jegyvásárlásnál kiderült, ne legyenek vérmes reményeim az utazásal kapcsolatban. "Lesz, ami lesz" alapon  indultam. Hétvége volt, az állomás igencsak felbolydult...mindenki kérdezgetett mindenkit, többnyire senki nem tudott semmit. Időnként egy utas többet is a forgalmistánál, de ez ilyen váratlan és bonyolult helyzetben könnyen előfordul.

Ha nincs rá különösebb ok, nem kezdeményezek beszélgetést, általában el tudom foglalni magam.:) Most is, amikor felszálltam és közelembe telepedett egy nagyhangú (finoman szólva) társaság, kerestem egy csendesebb zugot. Mondjuk az út végére ők is lecsendesedtek. Igaz, addigra már 5-ször kellett átszállnunk (az eredeti egysem helyett), buszra fel és buszról le, vonatra fel és vonatról le, de azt sosem lehetett tudni, honnan, mikor és melyikre kell majd illetve hogy meddig fogunk állni.

Talán szerencsés vagyok, de ilyen kellemes utam nem sok akadt eddig. Mosolygós csapattal utaztam, akik között a kellemetlenséget nem bajként, hanem jókedvű együttlétben élhettem meg. És  útközben folyamatosan röpködtek a jópofa poénok:

"ezzel az erővel Dubai-ba is elindulhattam volna", "a kárért nem a vasút a felelős, hiszen a vonatot is egy ufo vezette", "a vasutasok helyébe fogadást kötnék az érkezés időpontjára és aki eltalálja, visszakaphatja a jegy árát"...

Mi, akik máskor idegenként ülünk  a vonaton és igyekszünk a magunk kis határait őrizgetni, itt a bajban egyszerre közeli ismerősökké váltunk.

Úgy loholtam!

A vonat után. Régóta nem tettem, mert első ilyen alkalommal alaposan lehorzsoltam a tenyeremet és az arcomat - hát óvatosabb lettem. De most éreztem, nincs szabály. Ha futni kell, hát futni kell. Nem versenyeztem sem idővel, sem mással, örültem, hogy képes vagyok, hogy a mozgólépcsőn simán futok felfelé s amikor nem már nem bírtam, csak mosolyogtam: "hát ennyi, most pihenj". Aztán újra belehúztam. És futás közben arra gondoltam, ez már rég nem én vagyok. Pontosabban ez ugyanaz a régi énem, akinek fontos a mozgás öröme, de nyerni akarás vagy bármilyen tét nélkül. Azt éreztem, futás közben sem történik semmi más, csak "üldögélek" azon a lépcsőn.:) Ahogy minden elinduláskor. Már nem akarok menni sehova, jó helyen vagyok én "itt". Boldoggá tesz az "üldögélés", csuklyástól vagy anélkül, mert ez több nálam. Minden, minden egyetlen dologról szól: Róla. Minden elválasztás, minden menekülés én vagyok, de Ő nem tágít, nyomomban jár, kitartóan kísér, s amikor legkevésbé akarok tudomást venni a létezéséről, olyankor csavar egyet az eseményeken s egy nemvárt fordulattal újra és újra szembesít a hitetlenségemmel. Akkor  a sarokba kucorodok, szeretnék elrejtőzni a világ elől, magam elől, a görcseim elől. Ő meg csak mosolyog rajtam s szinte tapinthatóan végighúzza ujjait a lelkemen s én zavartan mutatom az üres tenyerem: "látod, semmim nincs".

Már nem akarok elmenni, semmi másra nem vágyom, csak "végigüldögélni" Vele az életem és mosolyogni saját magam nagy akarásain.

Amikor a vonat lépcsőjére tettem a  lábam, a kalauz akkor fújt a sípjába.

Hitem szerint...

nem elég, ha "próbálok élni".

Hány évtized, míg belekapaszkodtam egy képzeletbeli fogantyúba, míg mindenre kívül kerestem válaszokat, minden körülményt, minden történést égi jelnek véve. Ha hadakoztam, csak kifelé s mert magamról alkotott képem szerint így kellett: beadtam a derekam. ...néha a szívem is.  De addig nem volt baj, míg belül csöndben maradt. Nem lehetett. Úgy tört fel belőlem, mint egy gleccser, ok nélkül, nem előre kiszámíthatóan, feltartóztathatatlanul. Emlékszem a pillanatra, amikor eldőlt. Amikor végleg eltörött. Akkor még nem tudtam mikor, de éreztem, hogy el fogom hagyni a házat. Sokszor kiléptem előtte ugyanazon az ajtón,  nem volt eltervezve semmi, de abban a kilépésben (s az a mozdulat valójában ez volt: felálltam), ami után még sok hasonló következett, tisztán átéltem: nemcsak a lábaim hagyják el.

Lehetek-e más, leélhetem-e az életemet így minden helyről vágyódva a másikra, tudva, egyikben sincs teljesség? Onnan: hív a ragaszkodás, világra szült lelkeim, a megszokás, felelősség és persze, bizonyos részeimben menthetetlenül hozzájuk tartozom és ez jó, milyen jó!

Innen: oda, mert megéltem, megtapasztaltam valamit, magamból, a világból, nélkülük. S ez nem pillanatnyi felismerés, ez már egy belém ivódott meggyőződés, egy utazás, ami befelé vitt, magamba...Őfelé, akit mindig kívül kerestem.

Hányszor tört fel az érzés, ok nélkül, hogy "de jó!", "minden jól van"!. - hogy utána újra magába kerítsen a bűntudat, amit korábban magam előtt sem kimondva hurcoltam és csak ostoroztam magam miatta. Jelezve: van még dolog itt.

Nem kicsi ez az út, ami még egyáltalán nem ért véget...

http://www.youtube.com/watch?v=oh4r49tzn88&feature=related

Minden

alkalommal, amikor ti juttok eszembe, egyetlen vágy van bennem:

fényt, fényt szeretnék küldeni.

Egyenként, mindannyiótoknak.

Nem elvárva a megbocsátást, a viszonzást, bármit...minden ilyen gondolatnak ezer fájdalmas emlék készített helyet, hogy napról-napra ne maradjon más bennem, csak ez az egy, amit  tehetek.

Utazom, nem keveset...

Mert most ennyi kell, ennyi jó.

Egységben vagyok.

Mojzsa

Két éjszakát töltöttem ott, s most mégis tele van a szemem a dombok, az ívek, a szelíd ligetek és persze a víz, s ezzel együtt egy elém tárt, elképzelt múlt látványával.

Különleges helyen jártam.

Azt hiszem, soha nem lehetek elég hálás drága barátomnak, aki lehetővé tette, hogy ebben részem legyen. "Kötelező nyári program" - írta, s ezzel félresöpört bennem minden hezitálást.

Első nap egy vérbeli vizi ember (vagy lápi ember?:)  visz be minket csónakkal az ártérre és csak mesél és mesél, hogy a most néptelen világ egyszerre megtelik emberrel, állatokkal. Megértem, hogy mitől is szakrális ez a tábor. Számtalan gyönyörű műemléket, festményt, szobrot megnézhetek a világ bármelyik pontján: és ámulva állunk előttük, hogy az ember milyen csodákra képes. Itt nem alkotott maradandót, nem volt szíve vágya, hogy a jövő felé mutogassa magát. Élt. Egyszerűen élt a földön, használta annak kincseit, felhalmozás és kizsákmányolás nélkül: mint a Paradicsomban.:)  Élt egy darabján a földnek, aminek térképét évente átrajzolta az idő. De nem volt benne hiány. Bölcsen csak annyit vett el, amire a mának szüksége volt és nem akart többet felhalmozni vagy bármi módon elvenni a másét. Nem vagyok képzett, nincsenek ismereteim az ártéri gazdálkodásról - de nem képzelem, hogy ez a fajta bölcsesség csak a földnek ezen az egy pontján létezett volna. Mégis megilletődöm amikor másnap fölsétálunk egy földvárra és körbenézünk. Nem szittyavár, de majdnem.:) Ha jól emlékszem, egy 15(?)×80 m-es vízszintesre legyalult dombhát. 13-an vagyunk, 9 felnőtt és 4 angyal, de itt valahogy egyszerre szólal meg mindannyiunkban, hogy pár percig csendben legyünk, s még a gyerekek is értik: a földnek is szava van, amit érdemes meghallani.

A négy angyal - a legnagyobb 7 éves, nekem persze a legfőbb Anna-Panna a 6 évével, akivel együtt törtük az utat - persze csak a fiúk után.

És akkor hogy mi is a mojzsa...hát az úgy kezdődött, hogy első este, miután megtudtam, hogy hálótársam lesz egy messziről érkező hölgy, aki csak jóval éjfél után várható, hát előbb álomra adtam a fejem. Reggel derűsen állapítottam meg, hogy "nimá,  ennek a hölgynek szakálla van" - drága Erdélyből jött barát, akinek végig mosoly ült az arcán, aki idegenként is egy pillantásomból tudta, mire gondolok, mellesleg könyvet ír és mellesleg körbebékaugrálta a társaságot - csak úgy szimplán jókedvéből. És akitől megtanultam, mit jelent: "sírülni", "átbotulni a hegyen", "caplatni", mit kell tenni, ha "beforr az ösvény": "vaj jobbra, vaj balra", "felítő"...és mosolyogni tanultam legfőképp. Mert ez a pár óra legfőképp erről szólt, lelkek találkozása volt, méghozzá jó messziről jötteké: Bécs, Alcsút, Székelyudvarhely, Eger - magamat meg hová soroljam?:)

De nem felejtettem el:

mojzsa - apjó kisz kenéjdajabka:)

Csizmás...

...kandúr. De inkább csizmás vadliba. Csizmával ugyan kicsit nehezebb a röpködés, de most pont ezzel próbálkozom.

Tegnap - kis segítséggel:), köszönet érte! - beszereztem egy gumicsizmát, és hétvégén irány:

Váralja, Gemenc, tolnai dombság - egy szakrális földrajz tábor!

(csak súgom, hogy az eredeti programban egy szittya földvár is szerepelt:)

Talán...majd mesélek.

Várost is, zegzugot is

Mosoly

Ez az egész nap. Végigutaztad velem az északi partot. Álom volt az...beszélgettünk, vég nélkül folyt a szó, kérdések, válaszok, emlékek, gondolatok, úgy nyújtottam volna még. Hisz egyszerre találtuk meg a szót is - ölelés. S közben körülöttünk a sok gyönyörűség: ahová eszmélésem óta visszatérek, minden nyáron, bár ez csak a sors ajándéka, hogy megengedte, hogy innen, az ország túlsó feléről minden évben részem lehetett benne. Semmim nincs ott, csak a szívem egy darabja.

Maradt néhány kérdés bennem (velem ez gyakran megesik), s estig törtem a fejem, hol is vannak az én gyökereim - nekem, aki nagymamáimat is csak rövid időre ismerhettem, szüleim is rég elmentek - és egyáltalán: aki mindig a kis rejtegetnivaló különc voltam. Akivel óvatosan kell bánni, mert valahogy olyan más, mint mi vagyunk:)

S akkor jött az sms: Mosolyogj! Hisz épp azt tettem. Igaz, azt nem jókedvemből, csak a fiam kedvéért. De ekkor rájöttem: hiába keresek bárhol, bármit, semmit nem fogok találni. Nincs semmim ezenkívül.

Otthonom csak a szívemben, az életem pedig annyi perc, ahányat mosollyá tudok varázsolni magamból.

Tegnap még nem tudtam

...hogy erre fogok járni.

Szívemben, fejemben, lelkemben rend van.

Ennyi kell, hogy örülni tudjak.

A virág? Ja! Az csak úgy:)

Valamiért

Úgy érzem, itt helyem van. Még a repülőgépzúgás sem zavar. Sőt! Egy libának ez nem konkurrencia - majd a szárnyára ülök!:)S közben kukorékol a kakas - istenem! hol és mikor is hallottam utoljára?:) - micsoda XXI. századi idill!

A csaló

Tömbjegyemen korábban már érvényesítettet újra érvényesítem. Nem szándékosan: rossz szememmel későn veszem észre. Vonathoz sietek, persze lebukom. A pénztárcámban nincs annyi, amennyi a helyi bírság kifizetéséhez kell, bankkártyám nincs, a fáradtságtól és  a kétségbeeséstől záporoznak  a könnyeim. Az ellenőr hosszan magyarázná, hol és mikor tudom bemutatni a (nemlétező) bérletemet, amikor egy pillanat alatt döntök: sarkon fordulok és otthagyom.

Mi lett volna, ha kiderül, nem tudok fizetni?:) - Meleg ellátást kaptam volna?

Indulok(?)

A pusztában

2. nap:

- Napsugaras szép jó reggelt! - köszön rám az ismeretlen. Alig érzem még a reggelt, álmosan (bár ez életállapot), az utat is csak a talpammal találgatom, cél és irány olyan mindegy, mosakodás előtt vagy után szinte alig változik a helyzet, s mégis...ez a köszönés: Napsugaras szép jó reggelt! - felemeli a tekintetem az égbe. Bár napsugár még csak a felhők mögött látható, ködös  a reggel, amerre nézel, csak sátrak, láthatatlanul kitaposott ösvények, az ég és a sátortetők a végtelenben találkoznak. De találkoznak!

Ki tudja mikor.... de onnan kezdve már nem számítanak pillanatok, évek sem, egyetlen mosollyá válik a világ.

S mire a táborba érek, az álmosan előkászálódó társaimnak adom tovább a szavakat.

Utazgattam

Átutaztam az országot. Jót fürödtem a Nagy Vízben, jártam Kapolcson és esti sötétségben átgyalogoltam egy uborkaföldön - ez is vagyok - és az őrök háta mögött beosontam egy koncertre, mert sokalltam a jegyárat. De legfőképp lett egy kis barátnőm. Egy életre. És ez a legfontosabb.:)

És most egyetlen dolgot szeretnék: dolgozni. Munkát találni, magyar állam rendes magyar polgáraként eltartani  magam. Dolgozni valami olyat, amire egyedül képességet érzek.

Költözködünk

Egy órán át oldalamhoz szorított kézzel próbálok ellenállni a szúnyogok támadásának, reménykedem, hogy előbb-utóbb úgyis elfáradnak - majd talán hajnal felé. Egy-két óvatos csapást azért eleresztek, de nem sikerül annyit eltalálnom, mint bizonyos muslicagyilkosnak. :) A lelkiismeretem tiszta marad.

Nem kell viszont hajnalig várnom, éjfél felé hat fő fiatalokból álló társaság érkezik... Vendéglátónk valamit elfelejtett. A szúnyogok elől lemenekülök, két összetolt fotellel próbálkozom: de ezt nem ecsetelném. Újabb egy óra múlva a fiam is feladja a harcot, de felajánlja, hogy ő fekszik a "fotelágyba". A vége persze az: reggelre egy ágyban Kicsifiúval. Így legalább aludhattam egy kicsit.

Annyira nem zavar, hogy el kell innen mennünk. A délelőttöt egy bálna, delfin, angolna és halacska társaságában a parton töltöm - minden fiacskám pontosan tudja, melyik ő :) - ők lelkesen horgásznak, én csak nyaralok. Bár mostmár nincsenek hullámok, a vízben egyre többen lesznek s ez nincs ínyemre. Délután csomagolunk, nagy a család, akad kedves ismerős a Balaton partján, ahol három napra befogadnak. Vagy ki tudja? :)

Elszakítottság érzésemet oldja néhány telefon, olyanoktól, akik még tudják a nevemet. Arra gondolok, szeretni csak úgy leszek képes, ha mindenféle elvárástól szabaddá leszek.

Balaton

Bárki bármit mond, el ne hidd: isteni a Balaton! Most!

Imádom. Egyedül vagyok a vízben, a hullámokkal, ebben is önző vagyok. Ilyenkor szeretem legjobban, bár az egyedülvalóság nem teljesen igaz: egy vadlibával együtt küzdök a hullámokkal.

Nem is küzdés ez, ez gyönyörűség. Valószínűleg mindenki másképpen szereti a hullámokat, én szemből: még előttem van húzok, miután felérek a tetejére, már könnyedén csusszanok lefelé. Forgok, kapálózom, ráfekszem, mindenhogyan kipróbálom.

Az irányt én szabom, de a többi: mind-mind ajándék.