Vadliba
Miért?:)
Hogy egyetlen szótól könnyes lesz a szem(em)?
S már nem is szégyellem. Nem is akarom takargatni. Már tudom kezelni, tudok neki örülni és hálás lenni - a szóért. Pedig nem is tudja, akinek hálálkodom.
Kölcsönkenyér visszajár:)
Legalábbis itt az ideje.
Tönkretette, lezüllesztette a blogomat, hát ne higgye az úr, hogy ilyen olcsón szabadul tőlem.
Mindenkinek jószívvel ajánlom amiatt is, mert mindent elmondott:
http://szittyazoli.freeblog.hu/archives/2011/12/30/jon_az_uj_ev/.
Persze telhetetlen vagyok és én még egy személyes kívánságot hozzáírok (mert én is visszaolvastam az egy évvel ezelőtti bejegyzésemet:))
Szeretném, ha minden megszületett barátság tovább erősödne. Mert minden kapcsolatban ezer lehetőség, ezer virág...szeretném megtalálni.
Gyöngyfüzér
Nyáron a fakó esőfelhők alatt felnéztünk az Égre,
s megkérdezted, hogy tényleg elhiszem-e...
Szétgurult gyöngyeim szemedbe, tenyeredbe ejtett szavaim
Tekintetek, amiken át Hozzád láthattam
Érzések, amikben megéltem az Egyet, visszatérnek.
Fényeim, amiket itt benn őrzök: s mind-mind más színűek.
Egy jelre elindulnak hozzám,
lassan elém gurulnak, szívemen, kezemen át
karácsonyi díszekké lesznek.
Itt van minden egyes
szó. Minden kérdés, amire választ kaptam.
A gondolatok, amiket ajándékba adtál, velem megosztottál.
Fehéret, egyszerűt szerettem volna,
s most sokszínű, ragyogó 'kavicsokkal' tele az 'ágaim'.
Lépre mentem, s úgy jártam, mint más:), avagy: Mi a siker? (nekem)
Siker, ha az ébredés első pillanata ez: "jaj, de jó! Reggel van és felébredtem!"
Siker, ha hétköznap reggel időben sikerül kibújni az ágyból.
Siker, ha marad idő a reggeli fogmosásra és friss lehelettel, üdén indulhatok munkába.
Siker, ha reggel jut idő egy pillantásra az ég felé, hogy rágyönyörödjek mindennap újra és újra, milyen csodaszép a világ!
Siker, ha mosolyogni tudok a tömegben, bárki lép a lábamra vagy rosszmájú megjegyzést tesz a "Napra", az időjárásra, mindegy, bármire, csak moroghasson egyet...
Siker, ha valaki váratlanul kedvesen reagál egy szóra, egy tekintetre.
Siker, ha valamit elfelejtek, és amikor ezt szóvá teszik, nem akarok a föld alá bújni szégyenemben, átkozva még a megszületésem pillanatát is, és közben újra és újra mantrázni, hogy "én milyen balfék vagyok és mikor tanulom már meg?"...hanem helyette örülök, hogy kijavíthatom a hibát és senki nem veszi érte a fejemet.
Siker, ha egy váratlan helyzetben nyugodt tudok maradni és felül tudok emelkedni körülményeken és időben sikerül megoldani - ha meg kell.
De az egyetlen, a mindent elsöprő, az értelme mindennek, ha beszélgetni tudok Vele, ha sosem felejtem el, hogy minden pillanatot Tőle kapok, mert a következő már Odaát találhat, hát nem kell hajszolnom semmit, csak egyet, egyetlenegyet: az érzést, hogy Vele vagyok. Életem minden percében. Ez a siker. A többi, minden más csak utána kap értelmet. Vagy inkább ennek fényében.
És ugye nem kell mondanom, hogy természetesen sok minden kimaradt a felsorolásból és amikor újra végiggondoltam, akkor arra jöttem rá, hogy a "siker" szót nálam helyettesíti az "öröm". Nekem ez a kettő ugyanaz.
És még valami: ma sok (tényleg!) kudarc ért. Még nincs vége a napnak, de minden "pofonnál" arra gondoltam: "Gyerünk Vadliba! Mosolyogj! Most!". És sikerült. Jött a következő, és azt gondolom, lesz még nehéz pillanat. Úgy érzem, túl azon, hogy nem húzott le semmi, hogy minden pillanat az elengedésé volt (hisz én magam kötöm magam legjobban a sikertelenségeimhez:), amit sikerként élek meg, az ez: hogy van kihez fordulni. Hogy van kit kérni. Hogy van kinek mondani! Hogy van, aki meghallgat. Meg olyan is van, akinek nem mondom, pedig talán mondhatnám. És semmit nem vesz el a dolog értékéből a tény, ha valójában "nem" a válasz, az sem. Ezt nevezem sikernek! Hogy nem vagyok magam, ha arra van szükségem. Ha kell, pedig csinálom egyedül - Vele - magamról elfelejtkezve.
Szóval a siker: ha élek - Vele!:)
Szeretettel Lacibának:)
Ági, aki magyar:)
Mobil nélkül elkerüljük egymást a főváros egy forgalmas pontján.
Ő habozás nélkül betoppan lakóhelyem (egyik) kocsmájába, körbenéz és két kérdése van:
- Ismernek - e engem?:)
- Kaphatna - e kölcsön egy mobilt, hogy felhívhasson?
Az ÉN barátnőm!:))
Húsz éves. Napról-napra büszkébb vagyok rá, hogy ismerhetem. Németországban tanul, képzőművésznek készül és már most is gyönyörűség nézni, amiket alkot.
Egy telefon...
...ha nem szólal meg:
Mire gondolok?
- bizalom, hogy oka van.
- remény, hogy nem esett baja.
- szabadságélmény, hogy ezt is, ezt is képes vagyok elengedni, mert van valami körülményektől független felismerés, öröm, amit semmilyen esemény el nem vehet.
Hogy újra lehetőségem van választani, megmaradok-e az áramlásban s milyen jó azt mondani: igen! Nem számít, hogy értékes vagyok-e, fontos vagyok-e, nem számít, hogy épp van-e mellettem ember, akinek szemébe nézhetek. Mert bennem van, minden bennem van és ezt nem veheti el más (és nem is adhatja).
Van...
...valami számomra felfoghatatlan erő, ami újra és újra elkap - és egyszerre lendületet vesznek a lábaim, nem rajzolt a mosoly, szívesen mondom, szívesen nézek bele tekintetekbe. Pedig nem történt semmi - szokás szerint:) - csak valamiért beterveztem mára egy programot, amit okosok, jóakarók ajánlottak. Elindultam és nem értettem, miért olyan nehezek a lépteim, miért nem találom az arcom. Egy darabig csak mentem s aztán egy telefoncsörgés olyan volt, mintha a fejemben, szívemben szólalt volna: "Mit keresel itt?" S már tudtam, hogy ennyi volt: megpróbáltam, de sose kell tennem mást, többet, mert bennem - bennem szól a legjobb barátném, az Ő hangja és nem kell attól félnem, hogy valaha cserben hagy, kiszáll és elmegy mellőlem - mert összetartozunk. Menthetetlenül.
Szerencsés vagyok
Nem kell önismereti tréningre járnom.
Nem kell terápiákon részt vennem.
Olyanok vesznek körbe - s ez jó ideje így van, akik tükröt tartanak elém s kimondják, hol így, hol úgy, azt amit látnak.
S ha fáj is néha, ha nem is esik annyira jól, magamra, de ami ennél is sokkal fontosabb: elfogadásra találok.
Bárhol vagyok, bármit teszek.
S a kép: mindig ugyanaz.
Hiszen igazából nem a kép a fontos. Hanem az érzés, a gondolatok, hogy vagyok, hogy van aki figyel, aki érez. Néha épp a kimondatlanságban. Mert sokszor szavak nélkül többet tapasztalok, többet tanulok magamról, mintha szavakba próbálnám önteni. Mert nem lehet, nem is kell mindent kimondani.
A hallgatás sokszor biztonságot ad.
Hogy helye legyen a szónak.
Hogy az a legmélyen jelen lévő hang, a legszebb jel utat találhasson egymáshoz, minden hangoskodás, minden erőszakos zaj ellenére.
Sose bánd…
" a hang, …..a hangot a csend szüli meg,
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele -száll, vele zeng
szíved…..
a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!
Sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ, -
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz, -
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed, - hazaérsz !
Míg hazaérsz,
itt ragyogunk, s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész.
Sosem árt, ami ér, - sem a rossz
sem a jó
sose kész……"
(Fodor Ákos)
Mojzsa
Két éjszakát töltöttem ott, s most mégis tele van a szemem a dombok, az ívek, a szelíd ligetek és persze a víz, s ezzel együtt egy elém tárt, elképzelt múlt látványával.
Különleges helyen jártam.
Azt hiszem, soha nem lehetek elég hálás drága barátomnak, aki lehetővé tette, hogy ebben részem legyen. "Kötelező nyári program" - írta, s ezzel félresöpört bennem minden hezitálást.
Első nap egy vérbeli vizi ember (vagy lápi ember?:) visz be minket csónakkal az ártérre és csak mesél és mesél, hogy a most néptelen világ egyszerre megtelik emberrel, állatokkal. Megértem, hogy mitől is szakrális ez a tábor. Számtalan gyönyörű műemléket, festményt, szobrot megnézhetek a világ bármelyik pontján: és ámulva állunk előttük, hogy az ember milyen csodákra képes. Itt nem alkotott maradandót, nem volt szíve vágya, hogy a jövő felé mutogassa magát. Élt. Egyszerűen élt a földön, használta annak kincseit, felhalmozás és kizsákmányolás nélkül: mint a Paradicsomban.:) Élt egy darabján a földnek, aminek térképét évente átrajzolta az idő. De nem volt benne hiány. Bölcsen csak annyit vett el, amire a mának szüksége volt és nem akart többet felhalmozni vagy bármi módon elvenni a másét. Nem vagyok képzett, nincsenek ismereteim az ártéri gazdálkodásról - de nem képzelem, hogy ez a fajta bölcsesség csak a földnek ezen az egy pontján létezett volna. Mégis megilletődöm amikor másnap fölsétálunk egy földvárra és körbenézünk. Nem szittyavár, de majdnem.:) Ha jól emlékszem, egy 15(?)×80 m-es vízszintesre legyalult dombhát. 13-an vagyunk, 9 felnőtt és 4 angyal, de itt valahogy egyszerre szólal meg mindannyiunkban, hogy pár percig csendben legyünk, s még a gyerekek is értik: a földnek is szava van, amit érdemes meghallani.
A négy angyal - a legnagyobb 7 éves, nekem persze a legfőbb Anna-Panna a 6 évével, akivel együtt törtük az utat - persze csak a fiúk után.
És akkor hogy mi is a mojzsa...hát az úgy kezdődött, hogy első este, miután megtudtam, hogy hálótársam lesz egy messziről érkező hölgy, aki csak jóval éjfél után várható, hát előbb álomra adtam a fejem. Reggel derűsen állapítottam meg, hogy "nimá, ennek a hölgynek szakálla van" - drága Erdélyből jött barát, akinek végig mosoly ült az arcán, aki idegenként is egy pillantásomból tudta, mire gondolok, mellesleg könyvet ír és mellesleg körbebékaugrálta a társaságot - csak úgy szimplán jókedvéből. És akitől megtanultam, mit jelent: "sírülni", "átbotulni a hegyen", "caplatni", mit kell tenni, ha "beforr az ösvény": "vaj jobbra, vaj balra", "felítő"...és mosolyogni tanultam legfőképp. Mert ez a pár óra legfőképp erről szólt, lelkek találkozása volt, méghozzá jó messziről jötteké: Bécs, Alcsút, Székelyudvarhely, Eger - magamat meg hová soroljam?:)
De nem felejtettem el:
mojzsa - apjó kisz kenéjdajabka:)
A néni
Pontosan úgy fest, mint édesanyám. Ugyanaz az örökké mosolygó, szép arc – kortalan. Egy különbség: okos. Beszél, kommunikál, nyitott a világra megbékélve a tudattal, hogy nem tudja, hogy mennyi még…
Én kis kertet kerteltem...
A cica? Ja, hát azt Kicsilány szerezte nekem, már egy ideje őriz:) El nem mozdul, ha útnak indulok, a kapuig kísér, ha itthon vagyok, aggódva követ, csak esténként kalamol a kertben.
És az első szem eprem!
Csak mert ma ettől zengett az aluljáró:)
Ugye, már mondanom se kell, messziről mosolyogtunk egymásra a gitáros fiúval!
Mi mindentől lehet szép egy nap.
És egy biztatás, hogy csakis jó lehet. Bármi történik.:)
Cetliztünk:)
Ki tudja miért, de Kicsilány minden dolgomban hűséges társam. Tegnap másodszor vágtam neki, hogy teleaggassam a várost a reklámommal:). Ő persze (meg kis barátnője) velem tartanak. Fúj a szél, de ő majd eligazít, hová, merre érdemes papírt tűznöm, közben minden szép virág, szép fa előtt megállunk, s velem együtt ámul rá mindegyikre. Közben vég nélkül mókázunk, minden autó ijedelmet kelt benne - Ó, hát ezt sem tudtad elütni?:), folyamatosan csicseregnek mellettem, velem. Megállunk egy szobor előtt is, szívesen találgatják, mi lehet, s legalább 5 ötletünk van, mire is hasonlít igazából a Bimbó nevű remekmű.
Kimerülve jutunk el az utolsó papírral a célhoz, amikor kiderül, az előző "fánál" felejtettem a rajzszögeimet.
Lemondanék, legalább fél km a távolság, kis barátnőnek is haza kell menni, de Kicsilány hajthatatlan. Vissza kell vele mennem, hogy aztán újabb kanyarral az eltervezett helyre kerüljön az utolsó cetli is.
Csak hálát érzek, amiért őt kaptam, itt a világ végén:)
Hazaérni
...valaki tenyerét tartotta a könnyeim alá.:)
Hogy csoda történhessen, hogy ne akarjam rejtegetni a szürkeségemet, hogy szólni merjek, kérni és válasz érkezzen rá...
Már majdnem feladtam
Nem új...csak néha.:)
Abbahagyhatatlan:) Mindegyik egy esettanulmány és mindegyik imádnivaló! Még az a rendőr is, aki visszautasítja. Már nincs bennem ítélet. De a leggyönyörűbb a néni, aki az ölelést egy gyengéd érintéssel nyugtázza - minden benne van! Vagy inkább az a lány, aki érezhetően egy másiktól meg nem kapott ölelést próbál bepótolni ennek a fiúnak a karjai között? Vagy a játékosok: akik eljátsszák, hogy nagy lendületet vesznek és utána egymás karjába omlanak.? Vagy mégis inkább a kicsilány, aki messzire tárt karokkal, egyenesen belesétál a két keze közé? Esetleg...bármelyik másik?
Hány ilyen ölelés, hány ilyen bizalomba öltöztetett pillanat kellene, hogy megváltozzon a Világ?
(Az aluljáróban...én tartom a táblát!)
Az egyedüllét
...örökös harc a bennem lévő démonokkal: hogy talán mégis igaz, nem vagyok alkalmas:), és minden így előre lejátszható volt...
S hiába hadakozom a hittel, az Élet folyton az orrom alá dörgöli, amit magamtól is tudok:
Tele a világ jó emberrel, én pedig a Sors kegyeltje vagyok:)
Telefon, egy kedves ember telefonja, amiben érdeklődik a hogylétem iránt...
Egy ajándék takaró: gyönyörű, meleg, ami alá jólesik lázasan bebújni...
Egy csomag gyümölcs....
A háziak segítsége, boltba induláskor megkérdik, mit hozzanak...
Kiderül, hogy G. eszkábál nekem ágyat, már csak egy szivacsot kell rá beszerezni...
(cserébe nem kell Vateráznom)
Egy könyv - hogy ne unatkozzak:)
És a hab, a legszebb, amire meg sem próbálok gombot varrni:) - drága barátném megkérdi a postacímemet. Igaz, a neten elérjük egymást, de Ő elhatározta, hogy kézzel írt levelet szeretne nekem küldeni!!!
Ilyen pillanatokban érzem biztosan: sokkal tartozom az Égnek. Van még elszámolnivalónk:)
Ki mondta...
...hogy a nap azt várja, hogy a kaktusz kivirágozzék?
Ő egyszerűen csak van.
És őt még csak nem is szúrják a tüskék.
Bár teremtettsége okán: nyilván ez is lesz az ő értelme.
Ahogy a kaktusznak is, ha virágba borul.:)
Mit szólsz?:)
Szép lélek nem egyenlő széplélek:D
Ha ki kell mondani, mondjad. Ha fölösleges, mert nem gondolod, hogy a másik képes rá, hogy befogadja, akkor hallgass és menj el szó nélkül.
De azért egy próbát megér...mégis.
Nem jött be:)
Vagyis az jött be, amit elsőre éreztem.
Miért mindig az?
Új bőrben?
Nem. Legfeljebb öregebb.:)
Minden ugyanaz. Bennem nem változott semmi. A körülmények, az inspirációk, személyek talán mások, de belül minden ugyanaz. Talán, mégis egyetlen dolog, remélem változott: bátrabban vállalom és örömmel adom, aki vagyok.
Tűzkeresztség:)
Átestem. Rossz éjszaka után (mert nem mindenki szereti a csendet éjjel) keltem, de nem volt bennem rossz: csak derű, öröm és biztonságérzet, hogy nem eshet bajom. Hétágra süt a nap, már nem dúl szélvihar, és ahogy baktatok a nappal szemben, az a pillanat jut eszembe, amikor először vonatra szálltam, hogy megnézzem ezt az iskolát: "Ha szeretetemben megmaradsz...". Most újra érzem. Fürdöm a napfényben és nem remeg a kezem, nem remeg a lábam, nem remeg a hangom, ahogy sokszor. Minden jól van és nem érzem "rajzoltnak" a mosolyt magamon.
Megtartottam az első "rendes" óráimat és aggodalom nélkül készülök a többire, mert nincs semmim, semmim. Az egyetlen, ami vagyok: hogy örömmel veszek részt ebben az életnek nevezett társasban.
Milyen érdekes: régóta tervezem, hogy megírom, "Hogyan születik a testvér?" című bejegyzésemet.:) Nagyvonalakban annyi a történet, hogy egy fiú (Cs.), a szomszédos országok egyikéből idejön Magyarországra. Kis idő múlva hazájában behívót kap. Persze, nem tér vissza, inkább marad itt, és egy iskolába kerül tanárnak. Egy leérettségizett tanítványa, egyetemre kerülvén, visszajár volt iskolájába, sőt rendszeres vendég lesz Cs. lakásán is, Cs. pedig a tanítvány családjához jár, ha segíteni kell: fát hasogatnak együtt, ribizlit szednek, kedves vendégnél jóval több, szinte családtaggá válik. A nála alig fiatalabb volt tanítvány pedig elfogadja őt saját bátyja helyett. A nyarat is együtt töltik; buli vagy munka mindegy: minden jobban esik közösen. Mert az élet felülírja néha a családi kötelékeket. És ebben az esetben ez csak jó!
Magam pedig 2 kislánnyal töltöm a délutánjaimat, a saját fiaim helyett (ők is ketten vannak most:) - hogy vágytam rá, hogy lányom legyen:))) A kisebbiket hazahordom a suliból és mindketten örülnek, hogy segítek a házi feladatuk elkészítésében.:)
És ez mind semmi - mert a motoros fiam holnapra látogatóba ígérkezett!
Egy-két rózsafotó pedig mindig akad.
Az idő
Felülír bennünket.
Vagy: mi az időt?:)
Ma: egy kutyus és két cica boldog gazdája vagyok. A cicák szépek, egészségesek, tudják a rendet és kellő rafinériával bolonddá teszik a kutyámat is - azaz jól megfuttatják néha, mert egy kis testmozgás a Csokinak is kell:)
A legjobban az tetszik, hogy a két, egyébként különnemű macsek mennyire másképp viszonyul a kutyához.
A fiú már túl van az érintésen, dorombolva dörgölődzik hozzá.
A lány a kutya közeledtére ívbe feszül, szőre az égnek és szükség esetén morog: erre mondják, hogy van benne tartás:) - valaki azt mondta: "igazi nő":).
De a helyüket az első pillanattól tudták:)
A pusztában
2. nap:
- Napsugaras szép jó reggelt! - köszön rám az ismeretlen. Alig érzem még a reggelt, álmosan (bár ez életállapot), az utat is csak a talpammal találgatom, cél és irány olyan mindegy, mosakodás előtt vagy után szinte alig változik a helyzet, s mégis...ez a köszönés: Napsugaras szép jó reggelt! - felemeli a tekintetem az égbe. Bár napsugár még csak a felhők mögött látható, ködös a reggel, amerre nézel, csak sátrak, láthatatlanul kitaposott ösvények, az ég és a sátortetők a végtelenben találkoznak. De találkoznak!
Ki tudja mikor.... de onnan kezdve már nem számítanak pillanatok, évek sem, egyetlen mosollyá válik a világ.
S mire a táborba érek, az álmosan előkászálódó társaimnak adom tovább a szavakat.
Sokszor két óra
...vagy akár másfél. Ahogy ma is. Én bizony szívesen aludtam volna helyette:) Mert az elmúlt másfél évben legalább 5 munkanapot töltöttem a munkaügyi központban, ha összeadok, szorzok, osztok. Ha alszom: annak azért haszna van.:)
De ennek? (eddig még egy fillér nem jött nekem). Mire sorra kerülök, már majdnem elájulok, annyira éhes vagyok. - Még jó, hogy nem orvosnál vagyok. Tuti kitalálna valami kórt - például: kor:)
Délután a hölgy felhív: ekkor és ekkor ennyi pénzt fogok kapni.
Azóta nem térek magamhoz: tényleg létezik ez a jóság? Még ha kötelessége is. Nem egyszerű dolga volt velem, bár igyekeztem első pillanattól a vidám oldalát fogni, de ő is.
Időnként tényleg jókat kacarásztunk:) - magunkon.
Ezek után nem számolom: mennyi óradíjnak felel meg az ott eltöltött időm. Úgysem hiszi el senki:)
Mert egy mosolygó szempárnál...kevés szebb dolog van.
Tégy a kedvemre!
Azóta mást se hallok tőle:))))
Legyen hát...Csoki.
Kedves. Azt mondja, menjünk egy-két napra nyaralni a vendégházába.
Fogom Kicsifiú kezét, buszra ülünk és felmegyünk a hegyre, hogy ott élvezzük a nyarat, a levegőt, a szabadságot. Hogy kecskéket lássunk, hogy gyönyörű erdőben legyünk. Vendégek bőven jönnek-mennek, vendéglátónk mégis minden szeretetével körbevesz, figyelmes, fürdünk a figyelmességében: pingpongozunk, Túró Rudival kezdi a reggelt, segít, hogy kirándulhassunk egy nagyot és közben ott a Csoki. Kicsifiúnak a legjobb játszótárs. Lehet vele rohangálni, paskolni, ugratni, dédelgetni. Nagyon jól érezzük magunkat mind a ketten.
Amikor indulni készülődünk, ki tudja miért, vendéglátónk jó érzékkel megkérdezi Kicsifiút: elvinné-e magával Csokit? Felakad a szemünk. Nem is értjük. Kicsifiú lelkes, de én még mindig nem látom át, hogyan is képzeli. Sose voltam kutyatartó. Szeretem az állatot, nem félek a kutyától, mióta 7 évesen kimart egy darabot a karomból egy hasonló nagy termetű kutya.:)
De hogy én magam, egyedül legyek gazdája egy ilyen dögnek??? Hiszen én is tudtam, hogy az előző gazdája bottal verte, láncon tartotta. Ki tudja, egy ilyen "gyerekkor" után hogyan tudnám én kezelni?
"Legyen aki vigyáz rád abban a házban" - ez hatott. Hiszen magam is tudtam, nem lenne jó itt egyedül.
Hát így. Két hét: és már le is jött. Házhoz szállították:)
Az első pillanattól otthon érezte magát. A legnehezebb azt volt megszoknia, hogy ha seprűt veszek a kezembe, akkor azzal vajon tényleg csak söprögetek, vagy valami egyéb is fog történni? Minden alkalommal jó messzire szaladt tőlem. Jónéhány hétig eltartott, mire elhitte, hogy CSAK söprök. Márpedig őutána nem kellett azt sem...:) Honnan tudta, mi a módi?
Sok-sok aggódás volt vele télen, amikor vitte a lába, nőügyben nemegyszer elkóborgott napokig is, de itt van és összenőttünk.
Érdekes figyelnem, ahogy a vendégeimhez viszonyul. Mondjuk mai napig különbséget tesz férfi és nő között: ugatásával pontosan kifejezi, hogy az a hajdani rossz sors egy férfigazda melletti emlék.
Viszont van egy különös élményem: egy 50 körüli házaspár érkezett hozzám. A férfi vak, születésétől fogva. Nekem különösen szép látni, amilyen szeretettel az ép, egyébként pedagógus és gyönyörű felesége körbeveszi a párját. Az egyéb alkalmakkor igencsak kommunikatív Csokikám ittlétük alatt egyetlen egyszer sem szólalt meg. Csak csendben figyelt bennünket, de egyetlen zavaró ugatás nem hagyta el a torkát.
Nekem ne mondja senki, hogy ez véletlen!
Ui.: Azért jópofa dolog, hogy egy éjszakai vihartól ő az, aki bemenekül hozzám: védelemért.:) És embertelenség lenne őt megfosztanom ettől.:)
Üzenetek
Kívülről érkeznek hangsúly hang és kép nélkül láthatóan
és láthatatlanul hatolnak be a bőrömön át
és áradnak szét minden egyes sejtemig
az élők levegőt kapnak megtelnek és összezárnak
hogy boldogan megéljék az összetartozást
a halottak meg szelíden kidőlnek a sorból
hogy helyet adjanak az egészségesnek
és egyszerre eligazodnak az egyenetlenségek
helyre áll a rend
hogy most már minden másban csak ennek a
hiányát fedezzék fel és keressék újra és újra
ugyanazt
mint a zsidó ember, aki rendszeresen visszatér a siratófalhoz
mert érthetetlen belső szükség hajtja mert élni már nem tud nélküle...
Mint a hajnal.
régi bejegyzések | a blog kezdőlapja
copyright | design: Beau de Noir, fotó: Irum Shahid (sxc.hu), freeblog sablonosítás: Amby
