Vadliba
Furcsa
Szeretnék tanulni, megérteni, okát tudni. Hiába ezer tapasztalat, hogy nincs, hogy nem kell mindenre válasz vagy legalábbis nem lehetek minden tudás birtokosa...hiába a meggyőződés, hogy amit érzek, amit gondolok, ami szerint cselekszem az jó nemcsak nekem, másnak is...
Ha számomra kellemetlen, fájdalmas tapasztalat ér, az első reakció a bizonyos "mert...". Mert nem lát, nem ért, zárva a szíve előttem, sablonok, régi rossz beidegződés alapján cselekszik, nem hagy időt, hogy kiderülhessen, ez nem az, ez más. Furcsa, hogy azt veszem észre, hogy éppen azt nem fogadja el, amit magamban én sem. Egy álom pedig nem hagy békén és akárhány keserű élmény után is csak megyek és cselekszem úgy, ahogy szívem szerint egyedül jónak érzem. A "mert..." kezdetű mondatokat száműzöm a szótáramból, nem érdekel az ok, még a következmény sem, csak az, hogy menjek bentebb, menjek fentebb. Mert a "mert..." bezár. Lezárja a másikat is, minősítek én is, pedig azt nem akarok. Sem magamat, sem mást. Nem keresem az okot, nem várom, hogy az élet magyarázattal szolgáljon.
Csak teleszívom magam "friss levegővel", hagyom, hogy lásd magad bennem, s majd eldöntöd, tetszik-e amit látsz, amit érzel. Ilyenkor nem számít az sem, hogy milyen mélyen érint, amit teszel vagy mondasz. Nem a szavak, valami egészen más, valami szavaknál sokkal több, sokkal egyszerűbb és kimondhatatlan dolgok szabnak irányt a cselekedeteimnek.
:)
Szabadulás
Nem tükreim hibája vagy más...nem tetszik a kép, amit a tükörben látok. Konfliktusokba keveredem, mert azt hiszem, mondanom kell, meg kell védenem magam. Mert valami nincs a helyén, mert nem úgy történnek a dolgok, hogy rendben, biztonságban érezhessem magam. Mert túlreagálok dologokat. Talán. Ha értelme van a szónak.
Oda-vissza vívódom magammal, mert amit látok, idegen, rosszul érzem magam tőle. Én voltam ott, én cselekedtem, én mondtam, nem másíthatom meg az eseményeket.
Míg meaculpázok, arra eszmélek, hogy Valaki bennem így szól: "Elég! Meddig akarod még ostorozni magad? Meddig képzeled, hogy tökéletesnek kell lenned és ha nem vagy az, úgy járj-kelj, mint megtűrt az emberek között?"
Igen, elég volt. Bármi történt, bármi volt az, amiről azt gondolom, hogy cselekedhettem volna bölcsebben is, itt vagyok Előtted. S tudom, nem vagyok méltatlan. Vagy úgy mondom, mindenképpen méltatlan vagyok, ha mérek. Mert ha megmérem magam, semmi és könnyű vagyok. Ha a Te szemeddel nézem magamat, ÉRZEM, HOGY JÓ HELYEM VAN ITT.
A szívem tele van gondolataim, emlékeim nyomán bensőmből feltörő számtalan virággal. A megbocsátásé és elengedésé, amik áttörnek a szemrehányás, a ragaszkodás falán, ahogy a csíra repeszti meg a földet, hogy több fényhez juthasson, befelé pedig gyökeret ereszt.
Királynőnek érzem magam. Királynőnek ebben az Életnek nevezett furcsa társasjátékban, ahol magam döntök magamról.
Még
az a kérdés, ha mindenki cselekszik a legjobb belátása szerint...ha mindenki él, ahogyan az ő meggyőződése szerint a legjobb, a leghelyesebb, akkor mi a baj?:)
Mégis...
Nem kicsit rémültem meg, amikor az út felénél láttam, hogy a vonatajtók zárva, utasok sehol, vagyis mindenki felszállt, aki akart - lekéstem. Lepergettem magamban az eseményeket és gondolatban beletörődtem: most először saját hibámból fogok késni.
Ekkor az villant be: Mi vesztenivalóm van? Mi lenne, ha mégis futnék? - hát futni kezdtem.
A távolság 100 m (ma leellenőriztem), ha a vonat valóban indulásra kész, esélytelen vagyok.
Ahogy közelebb értem, akkor látszott már, hogy az ajtók nem működtek. Az utasok fel-alá futkostak egyiktől a másikig, hogy működőre leljenek. (messziről én épp a nem működőekre láttam rá).
Így történt, hogy beértem.
Utólag azon gondolkodom, mennyi üzenete van - legalábbis számomra - ennek az apró momentumnak. Ha hiszek a szememnek és úgy cselekszem, ahogyan korábbi tapasztalataim, már rögzült sémáim szerint logikus lett volna, valóban lemaradtam volna. Miért kezdtem el futni? Olyan távol voltam a vonattól, hogyha épp akkor érkezik az állomásra, akkor is kicsi az esélyem. Első gondolatom az elengedés volt. Ezután kezdtem futni.
Nem lehetséges, hogy ehhez hasonló esetek történnek máskor is, anélkül, hogy észre venném? Nem lehetséges, hogy többször nem merek "elkezdeni futni", mert mást tanultam, mást szoktam meg?
A Végtelen előtt
....csupa végesség.
Szájzár - tárulj:)
Azt a helyet, azt az embert, azt az időt, amikor teljesen megnyílhatok, lehetek az aki vagyok. Ahol és aki előtt nem kell titkolnom a "gyilkos" indulataimat(sem:)). Kiben nincs...
Nem ettől vagyunk egyediek. Azt képzelem, az egyediség éppen ezeknek a kezeléséből fakad. Ahányan, annyiféleképpen reagálunk helyzetekre és egyforma helyzet sincsen kettő. Valami mégis kirajzolódik az idővel. És ez azt hiszem, egyetlen egy dolog: döntenem kell. Akarom-e, elfogadom-e a másik szeretetét. Olyan, amilyen. Vagy méricskélek, lécet tartva elé, ha ezt átugrod: akkor...Vagy cselekszem úgy és aszerint, ami vagyok, adva azt, ami vagyok, adva a fényt, ami bennem van, szeretve a másikban az éppen pillanatnyi "fogyatékosságot". Mert a következőben én válok azzá. :) Az igazi, ha kettőnk fénye együtt segít a helyze(teke)t látni.
Egyik pillanat ilyen egy másik meg olyan. Hol neki sikerül szabaddá tenni magát "magától", hol énnekem. Ez az egyetlen szabadság.
Ebben ugyan benne van egy döntés, de nem ígéret. Mert nem ígér az Élet semmit. Az Élet csak Van. Csak a Pillanat van. Ez az egy. Ebben az egyben választhatok, szabaddá teszem-e magam az elvárásaimtól, az önzéstől, az "én tudom, hogy mi lenne jó" gondolatától, hanem cselekszem aszerint, ahogy odabent szól, az Egyetlen, aki mindig velem van. Akit időnként elhallgattatok magamban, mert azt képzelem, a világnak ilyennek vagy olyannak kell lennie.
Persze a Titok éppen ez: ki hogyan segít, hogy Őt halljam.:) Mert segíteni tudunk, ezer módon.
Ha énnékem...
...lenne egy jó kis iránytűm!:)
Hazafelé...
Hogyan mondjam ki a kimondhatatlant? Hogyan mondjam, ha százszor megpróbáltam és kezek emelkedtek a magasba...?
Hát csak várok, türelmesen, mint a birka, az égre nézek, és tudom, minden porcikámmal érzem: minden csak a Te szeretetedből történhet velem.
S már nem félek, pedig nem egészen korrekt módon zajlik a dolog, de erről inkább nem ejtenék szót. Ki tudhatná nálam jobban, hogy az élet dolgai nem logika mentén oldódnak vagy rendeződnek össze - ahogy alább is írtam.
De hogy erőm van végigjönni, hogy erőm van szemekbe, arcokba nézni, magam sem értem...
Például ő: majdnem minden reggel, s most délután is, mindig ugyanazon a vonaton, ugyanannál az ajtónál, mindig állva...
Hamar barátságba keveredtem vele, nem szó szerint, pusztán mert szerettem őt nézni. Egy férfi, valahol 30 körül, tiszta ápolt, kimért mozdulatokkal, nálam jópár centivel alacsonyabb. A tekintete: mint egy riadt őzikéé, minden megállónál kiles, arca ugyan rezzenéstelen, de szemmel láthatóan azt ellenőrzi, nem tévedtünk-e még el, nem kell-e még leszállni. Nem, nem fogyatékkal élő. Ki tudja, melyikünk és honnan számít annak. Nem sokkal inkább én, aki nem tudom kifejezni magam, aki számtalanszor vagyok félreérthető, aki nem védekezem, nem magyarázkodom, százszor ráhagyom az időre az igazságot, minthogy egyszer kifejtsem, mi is történt valójában...
Szóval újra nézem a férfit, és olyan melegség tölt el, a látszólagos bizonytalansága, mégis tiszta gondolatai - a szeme mindent elárul - megnyugtat. Igen, nekünk is jogunk van élni, ha nincs is olyan nagy hangunk, ha nehezen is beszélünk. Nem tudom, miért lett olyan fontos ő az első látástól kezdve. Biztonságot adott, a látványa, a tudat, hogy van.
Követ tehet a lábam elé, de a szárnyaim ember nem törheti le.
Jövök tovább és igyekszem, hogy nehogy a sok kuszaság bezúduljon, inkább nem gondolok semmire. Csak örülök, hogy van hová menni - mintha otthonom lenne, hogy néhány csalóka pillanatra becsaphatom magam az érzéssel. Van aki beszél, aki megoszt, akit ugyanaz érint meg.
És most a rámszakadt sok-sok szabadidőmben okosodni igyekszem, ha már eddig nem tudtam. Van-e még esélyem?
Akár az égre nézek...
...akár a másik ember szemén át a lelkébe.
Volt egy vágyam:) Emlékszem, hogy ha régebben belenéztem valakinek a szemébe, akkor szerettem volna belőle kiolvasni, hogy szeret-e engem, s azt aki vagyok - aki hitem szerint persze csodálatos:) - vajon látja-e? Látja-e a szememben a sok rosszat, a sok "sötét" gondolatot, ami valaha megfordult a fejemben. Úgy éltem meg ezeket, hogy nincs és nem is lehet ember, aki ezt mind láthatná. Közben vágyva arra, hogy valaki ismerjen teljesen. Egyszerre akartam és egyszerre féltem tőle. Mert mindennél biztosabban tudtam, hogy ha csak részletekben megismeri a felszín alatt hallgató mélyet, két kezét a fejéhez kapva szaladni kezd és menekül előlem.
Sosem hittem, hogy lehet ember, akinek tetszhet, akinek vonzó lehet, ami vagyok, a gondolatok, amiket élek, valakinek kedvesek lehetnek vagy legalább elérik az "érdekel" rezgésszámát.
Ma mindezt másképpen élem meg.
Nem azt mondom, hogy nem vágyom semmire: igazából mégis.
Tegnapi beszélgetésünk Kicsifiúval. Próbálja megfogalmazni, mit kívánna. S zavaromban, amikor ő elmondta, mit kívánna nekem, éreztem, hogy magam sem tudnék jobbat magamnak, de ezer másikat igen, hát ezt feleltem neki:
- Ugye, milyen érdekes, hogy az ember azt hiszi, vágyik egy csomó dologra, s közben rájön, hogy igazából semmire?
Gondolkodott s így válaszolt:
- Igen. Másnak könnyebb megfogalmazni, mit kívánnék, de magamnak nem tudnám.
Hát én már tudom.:) Ezt, ezt a pillanatot őrizni. Hogy a szemeden, a szellő érintésén át, az esőcseppeken, a rosszul adott válaszokon keresztül is csak a lényeget látni képes legyek. Ezt az érzést, hogy nem vagyok külön, nem vagyok elválasztva semmitől, hogy minden ajándék és az aggódásaimat, a ragaszkodásaimat, a pillanat őrzésének a vágyát, mindent, mindent, amiben magamat kerestem, bátran elengedhetem. Mert az elengedésben szembesülök épp magammal, azzal, aki vagyok: rész az Egészben.
Miért...
akarunk mérni? Miért mondjuk kicsi, nagy, megmarad, elmúlik...
- Mondj egyet! Mondd, mi az ami nem?
- ...
Minden elmúlik. Mondja ezt a halandó ember. Mintha ismerné a múlhatatlanságot. De valahogy mégis. Igaz, mulandó életünk minden pillanata szembesít a minden dolgok hiábavalóságával, de hát nem épp ez a halhatatlanság?
Beletenyerelünk az Örökkévalóságba.
Minden, ami ér...
...beépül. Minden benyomás, minden találkozás, minden szó, mozdulat megjelenik abban a bennem tulajdonképpen nem is létező testrészben:) és helyet keres. Mint az építőkocka elemei. Ha illeszkedik, szépen megül a helyén és örül, mert valami fejlődött, valami hiány megszűnt.
Ha nincs illeszkedés, elgurul, ott hever előttem a Földön és én szomorúan nézek utána.
Mert mindennek ezen a világon célja és értelme van. Velem együtt. Tehát ha tanácstalan vagyok is, nem tudom kukába dobni, hanem keresem az alkalmas időt, egy másik helyet, egy másik pillanatot, hogy lássam: miért billent le, mit tettem rosszul...Mert érteni szeretnék. Lehet, ez hiba. Tenyerembe veszem, forgatgatom, figyelem, mit néztem el, milyen tudás hiányzik belőlem, hogy nem sikerült beépíteni. Sokszor nem kimondott szavak, gondolatok ezek, inkább csak érzések. Ha nem a külsőre tekintek, hanem hagyom, hogy a szemem messzebbre nézzen, elém vetül ez az egész szeretetből-szerelemből lett Világ.
Rájövök: milyen picurka - szinte nem is látható vagyok és könnyűség lesz bennem. Hogy aztán a következő alkalommal csiszolódva és új felismeréssel újra próbálkozzam.
Aztán van amikor sikerül és van úgy, hogy újra koppanás hallatszik...:)
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy vége csak úgy lehet bárminek, ha minden elem az őneki kiszabott helyére kerül.
Nem, nem a sötétség
Hiszen a napok már hosszabbodnak...és ez igenis fontos.
Hó is van. Ha sötét van, annak oka csak bennem lehet.
De most, most inkább valami mást, valami furcsát, ismeretlent és újat érzek. Az út egyre élesebben rajzolódik, ami eltervezhető volt benne, az most itt van, még több is előttem, velem. De belül új, nevenincs, furcsa gondolataim vannak. A kérdés mindennapos: jó helyen vagyok. Milyen áron? És meddig? Vagy egyáltalán van-e elég tudásom, ismeretem felmérni a következményeket? Nincs. Ehhez soha nem is volt bennem sem bátorság sem vakmerőség. Csak azt tudtam, hogy ha befejezetlen lesz az út, akkor is mennem kell. Most is így van.
Beszélgettünk. Fogtuk egymás kezét. Azt szeretném, hogy amikor nem fogom a kezed, akkor is tudd: jó vagy és szeretlek. - mondtam. Vigaszra volt szüksége és én régi emlékeinkről meséltem neki. Vannak dolgok, amikre én is keresem a választ, szeretném tudni az okát. Megnyugodva, szuszogva aludt el. Miért tudom olyan biztosan: ő már nem fogja szégyellni a ragaszkodását, a szeretetét és nem rabságként fogja megélni? Ha csak ennyi, ennyi, amit megtanul: akkor bőven enyém a nyereség.
Olyan mintha tikkadt, kérgesre száradt földdarabok hullanának le arról a szívnek nevezettnek a környékéről...
Ezt különbözőképpen...:)
...gondolom.
Amikor a másik embert különbözőnek látjuk, akkor magunkhoz hasonlítjuk.
Abban a pillanatban, amikor a mérce önmaga (vagy a Mindenség), a különbözőség elhalványodik.
Egyre jobban.
Mert az ember, ahogy halad a korban, egyre jobban fedezi fel a korlátait és egyre több másikkal találkozik, aki ugyanazokon a kínokon, ugyanazokon a gyötrelmeken, ugyanazokon a sikertelenségeken megy keresztül s egyre jobban szembesül azzal, hogy végül egy marad, ami nem fogy, hanem marad végtelennek, ahogyan születtünk: az álmaink, a vágyaink.
A szeretet
valami olyasmi, ami ellene mond minden józan logikának, minden tapasztalatnak, semmilyen kalitkába nem zárhatod, nem magyarázhatod, nem kérheted számon, nem szabhatsz neki gátat, nem öltöztetheted, nem írhatod elő, milyen szabályok szerint törhet föl. Csak van.
És ez a létezés determinálja őt örömmé.
Álmok
Hogy tudd felismerni az ébredés pillanatát?
Vagy arra valók, hogy rájöjj: ami körbevesz, az éppen az, amiről álmodtál?
Repülőgépzaj
Van úgy, hogy kisétálsz a nyárestébe, és a csendet, a csillagokét egy repülő zúgása és villogó fénye töri meg. Mert az ember mindenütt ott hagyja a lába nyomát. Ott hagyja-e tényleg vagy mi képzelünk kicsit többet, mint amik vagyunk s ez az egész ugyanígy lejátszódna bármikor, tőlünk függetlenül? Miért ragaszkodunk a gondolathoz, hogy tőlünk függ a világ folyása? Milyen meghatározhatatlan rendben de inkább káoszban, milyen logika mentén épít az ember vagy rombol? Miféle hatások szerint szerveződik pártokba, kezd háborút vagy mondja azt: gyereket nevelek. Máskor Einsteinné lesz, mintha ezzel eldőlhetne a világ sora.
Csak arra gondoltam: most inkább zavart a hang. Magam sem tudom, miért.
Az első...meg a többiek.
Nagymamám volt az első.
Velünk élt, s talán egyetlen arcpirító emlékem van róla: 5 éves kislányként a fejéhez dobtam a labdát tehetetlen dühömben. Éget most is az emlék, akkor is emlékszem, szégyenkezve néztem körbe, vajon látja-e valaki, mert gyerekfejjel is tudtam, hogy rosszat tettem egy tehetetlen öreggel, aki csak ült és képtelen volt a neki dobott labdáim felé még csak karját is kinyújtani. És pontosan emlékszem: éreztem, hogy ez a dolog felnőttként is kísérteni fog. 7 éves voltam, amikor meghalt. Megnéztem az arcát és nem volt bennem rossz érzés: olyan tiszta volt a gondolat: az ott már nem ő. Elváltak egymástól. Hogy én nem őrzök róla más emléket, ki tudja, miért alakult így.
Aztán legközelebb édesapám. Őt szerettem. Mégis, a test eltávozása pillanatában azonnal tudtam: magamat siratnám, senki mást. Meg édesanyámat. Ő viszont fura mód nem emlegette őt azután. Pedig néhány emlék, amit édesapámról őrzök, ma fájdalmasan kísért: miért nem őriztem jobban akkor, amikor még mellettem volt, miért nem figyeltem rá jobban...Ma úgy él bennem: tőle sokat tanulhattam volna. És azért a kevésért is hálás vagyok. Benne nem volt indulat. Mennyire fáj, hogy nem osztotta meg velem a vívódásait...pedig tudom, ha megkérdezem, válaszolt volna.
Aztán egyre többen, szaporodnak az elmenők, akik kísértek, akikkel sok beszélgetést őrzök. És ma is: ezek maradtak meg.
A nagyapa: aki az utolsó éveit ágyban töltötte, és mégis tele volt emlékkel, gondolattal. Szinte az utolsó pillanatig. Miközben tudta, hogy amit él, az régen nem élet már, legalábbis saját korábbi fogalmai szerint. De a megmaradt szálakat vigyázta, hogy ha még iderendelte a sors, bár fizikálisan már nem tud részt venni benne, de eszével - szívével vigye, azt amit még képes. Ki tudja ilyenkor kiben miféle ragaszkodások élnek még, vagy tőle független áramlatok viszik az embert - és tényleg nincs más dolgunk, csak hagyni, hogy ezek működjenek? Ha így van, akkor viszont őszintén azt gondolom, nem kellene szomorúnak lennünk. Sem amiatt, ha számunkra fogyatékosnak ítélt élettel, de még itt van közöttünk, sem az elmenés pillanatában, vagy akár utána.
Egész életünk nem erről szól: elengedni...elengedni minden ragaszkodást?
Mint a gyerek, aki egy pillanatban még sír az elveszett játékért de egy más impulzus, egy szeretettel teli megnyilvánulás helyre teszi a lelkét és csillogó szemmel tud mosolyogni arra, aki a játék helyett valami nagyobb, értékesebb dolgot ajándékoz neki: egy kedves szót, néhány jókedvű percet.
Hiszen erről szól minden mosoly: elengedjük azt, amihez előtte egy pillanattal még ragaszkodtunk.
Hogy azután megtaláljuk a neki való helyet az életünkben.
Nyugdíj
Évről évre szaporodik az előttem lévő évek száma...
10 évvel ezelőtt még 15 év hiányzott.
Ma szintén.:)
Vajon 10 év múlva?
Így kellene örökéletre találni?
Amikor...
Talán akkor, talán épp akkor, amikor legjobban szétestél darabokra,
akkor vagy a legjobb helyen.
Mert így, széthullva, elveszítve mindent, egyedül ilyenkor lehetséges, hogy úgy álljanak össze a darabok, és úgy illesztődjenek
- nem úgy, ahogy te gondolod, hanem úgy, ahogy a Fentvaló:)
Üzenetek
Kívülről érkeznek hangsúly hang és kép nélkül láthatóan
és láthatatlanul hatolnak be a bőrömön át
és áradnak szét minden egyes sejtemig
az élők levegőt kapnak megtelnek és összezárnak
hogy boldogan megéljék az összetartozást
a halottak meg szelíden kidőlnek a sorból
hogy helyet adjanak az egészségesnek
és egyszerre eligazodnak az egyenetlenségek
helyre áll a rend
hogy most már minden másban csak ennek a
hiányát fedezzék fel és keressék újra és újra
ugyanazt
mint a zsidó ember, aki rendszeresen visszatér a siratófalhoz
mert érthetetlen belső szükség hajtja mert élni már nem tud nélküle...
Mint a hajnal.
Nem állhatsz fel az asztaltól!
Persze, amíg az ebédet meg nem etted:)
Én még tudnám fokozni - amíg őszintén azt nem érzed:
finom volt és örülsz neki. :-)
- nem muszáj mindent érteni:)
Tornázz! - vagy csinálj mást:)
Szépek. Gyönyörűek, az arcukra is kiül a báj, a tökéletes forma varázsa a vonásaikon is kiütközik, mozgásuk harmonikus, egyszóval bájosak: amihez persze nagyban hozzájárul a mosolyuk. De ők még anélkül is szépek.
Magával ragad egy pillanatra, és olyan könnyen kivitelezhetőnek tűnik, naponta nem is sok idő, és szabályos forma, ideális testsúly, harmonikus élet. Minden elérhető az általuk javasolt tornagyakorlatokkal. Amik persze tudományosan megalapozottak és igazoltak, mikor melyik izmot hogyan kell terhelni, milyen irányból, mennyi ideig, hányszor kell ismételni, és a többi, és a többi...
Mégis: mi zavar? A természetesség hiánya. Hiszem, ebben is hiszem: a természet diktál. A test pontosan tudja, mikor milyen és mennyi kell az egyensúlyhoz. Az Egyensúlyhoz. Na, meg az élet is, persze...
Csak Élni kell!
Megtörtént...de...
Kis hazánkban vannak helyek, amikor utcanév, házszám, stb. nem egészen vág egybe a megadott címmel. Meg a környék is elég labirintusos, hát előfordul, hogy a vevő nem megfelelő helyen keresi a boltot, hanem rendszeresen egy közelebbi ajtón nyit be érdeklődni, hogy tudnának-e segíteni a számára ismeretlen terepen.
Nagyon sokan...
Tulaj besokallt, kiakasztott egy táblát: "Felvilágosítás: 500Ft".
Amikor a következő naívan megkérdezte, hol találja a vágyott üzletet, elmondta majd felhívta a figyelmét a táblára. Vitának nem volt helye, a tábla látható helyen kifüggesztve...
Hát én NEM ilyen világról álmodom!!!!!!!!!!
Talán Keletről jöttem:)
Mondják...:)
Ma azt hallottam: az ember akkor válik éretté, amikor elkezd egy kertet építeni. (keleti mondás)
Nem látható kívülről, csak magam tudom, milyen "veszett dühvel" kezdtem ezt a kertet szépítgetni, egyetlen rózsáért, kis fácskáért, vagy néhány szál tulipánért micsoda küzdelmet folytattam. Mind itt voltak, de hogy a két éves Csipkerózsika-álomból visszahozzam őket...! Hiszen itt alig látszott bármi is a hatalmas gazból és a gondozatlanságon kívül. Liget volt.:)
Lehet, hogy kezdek érni?:)
Szeretettel mindenkinek, aki úgy gondolja: ő lát
http://videa.hu/videok/kreativ/ego-kocka-a-foldon-gyertya-perspektiva-2mc4WYKX2y2oMqu2
Melyikünk látta mindegyik perspektívát?
És nagyon köszönöm annak, Akitől kaptam.
Építkezni
Nem vagyok építész.
Gyönyörű, talán az ország egyik legszebb, több száz éves műemlékjellegű épülete. Itt nőttem fel, iskolába menet naponta elmentem mellette. Természetesen elfogult vagyok.
Most feltúrják az udvarát. EU pályázat, ahogyan az illik. A több száz éves falakat aláássák, hogy egy jól hangzó(? - persze, hogy nem magyar) névvel ellátott új épületrészt csatoljanak a régihez.
Eddig is bosszantott a gondolat, de most, hogy a nyakunkon a víz, különösen nem értem. Hogyan gondolhatja épeszű ember, hogy azt, ami valamikor, régen megépült, áll, ahogyan áll, egyszerre felforgatjuk, föld alá ásunk, azért, hogy valami új és látványos dolog szülessen. Mert az lesz. A külcsín - már megint.
Van ezen a bolygón ember, aki tűzbe teszi a kezét és felelősséggel kijelenti: minden lépés és annak minden következménye 100%-os biztonsággal előre kiszámítható? A föld alatt!
Miért nem örülünk annak, ami készen van és igyekszünk azt megőrizni úgy, ahogyan van, minél tovább? Eddig funkcionált az épület. Ha valami hiányzik, azt miért a régi kockáztatásával próbáljuk pótolni?
Miközben a műemlék tér egyik, pár évtizede emelt épületét épp most készülnek lebontani, mert nem illik a régies környezetbe!
Nem értek én semmit.
Csak tudom: vannak dolgok, amikor nem kellene érteni, csak látni. De akik pozícióban vannak, nyilván ezer érvet tudnak indokként. Ez mégsem jelenti számomra azt, hogy az igazság "odaát" van. Az igazság nem a szavak, még csak nem is a mérnöki számítások, és pláne nem a statisztika!... hanem ami mögöttük van. Nagy bátorság kell annak látásához!
Egyesegyedül...
...magam döntök arról, hogy benne akarok-e lenni.
régi bejegyzések | a blog kezdőlapja
copyright | design: Beau de Noir, fotó: Irum Shahid (sxc.hu), freeblog sablonosítás: Amby
