Vadliba

Búcsú a 12 - esektől

Az alsóbbévesek így emlékeznek vissza az elmúlt 7- 8 évre:

"Sok  mindent megéltünk, Katrina hurrikán, két kormányváltás, új oktatási törvény,...az egyetlen biztos pont szinte csak ti voltatok a világban körülöttünk."

Sokszor rácsodálkozom...

...néhány tanítványomra.

Hihetetlen intelligenciával elviselik/tűrik/maradnak kívül bizonyos társaik baromságait/n.:)

Egy igazi sportember

Versenyben számolnak, röpülnek a pluszok, amit bőkezűen osztogatok. Meg a "b... m...!"-ektől is sűrű lesz a levegő, hiszen egy előjel, egy osztás könnyen okoz galibát.:)

Ő, akinek egy plusszt sem sikerül zsákmányolnia, pedig végig küzdött emberesen, óra végén mosolyogva köszön el:

"Ez jó volt!"

Szerintük

ők: Egy érettségi 40 000 Ft.

én: Az nem is rossz! Mennyi lehet egy diploma?

ők: Miért, diplomát is lehet venni?

(Egy picit azért csodálkozom az ő csodálkozásukon. Ha érettségit vennének, mi állja útját az utóbbinak?)

én: Másképp mit keresnék itt?

ők: Ez Facebookos megjegyzés volt.:)

Ez is része a történetemnek

Elindultam, mégegyszer, mert (meg)élni kell.

Arra gondoltam, el kell játszanom, hogy határozott vagyok, hogy semmi bizonytalanság nincsen bennem és pontosan tudtam, hogy játszani semmit nem fogok, nem akarok. Semmi olyat nem szeretnék, semmi olyanért nem akarok sem szerepelni, sem lépéseket tenni érte, amiről nem érzem, hogy az Ég akarata. Egyet tudtam csak: valami hív. Ezt szeretném csinálni. Megmagyarázhatatlan okból ebben találok örömet, még akkor is, ha  bőven akad tanulnivalóm.

Semmi allűr, semmi kabaláskodás, semmi kiöltözés. Amikor a buszról leszálltam, még azzal a szándékkal tárcsáztam a számot, hogy szóljak, mégsem megyek. Aztán megkérdeztem, merre találok oda.

Mária - nap van. És életemben először küldtem édesanyám felé egy sóhajt: "ha úgy gondolod, most tehetnél valamit ezért"... mióta elment.

Mire hazaértem, állásom lett.

(mert sok kis teniszlabdát hiába tapasztom egymáshoz, nem lehet vele focizni:)

Csak szerettem volna, hogy tudhassa, akit érdekel...

Iskola, óh!:)

B.: nekem

meg egy sort irnom brühühü bele fogok szakadni

én: Miből?

B.: törri vagy magyar

én: nem mindegy:)

B.: az igaz

én: És miről?:)

B.: nem emlékeszem

én: :)

Felírtad?

B.: ja

nem tom migazábol de ja

én: És azt tudod, hogy hova?

B.: nem igazán

Neten át nehezen tudnám megerőszakolni.

Az iskola meg...!:) Persze, hogy nem így van. De elhiszem, újra és újra.

Sőt, tudom is.:)

Fergeteges...

...állásinterjún voltam. Lendületes, nem mindennapi beszélgetést folytatunk, felszabadító és semmit nem mondanék másképpen, utólag sem. Öt kérdése volt:

- Milyen a jó munkahely?

- Milyen a jó vezető? (erre már nem kellett válaszolnom, mert az elsőben választ adtam)

- Milyen egy jó kolléga?

- Hová sorolom magam 1-10-ig skálán?

- Mit tartok hibámnak?

Igazából persze nem is a kérdések annyira fontosak, hiszen bármit mondhatok és vissza is kérdeztem rendesen:) - volt miről. Viszont annyira személyes volt mindegyik, azt gondolom, a válaszadás közben abszolút pontosan kiérezhető bárkinek a hitelessége saját magával szemben (avagy nem), miközben pedig nekem egy jó játék - milyen izgalmas, amikor magamról beszélhetek.:) S ő valóban nagyon intelligens volt!

Szóval: mégis vannak előnyei az állásinterjúknak is!

És akkor most nem teszem fel a kérdést, amit minden ilyen alkalom után szoktam, mert a kérdésfeltevés hordozza magában épp a lemondást. Azért persze, hogy leírom:) - miért van az, hogy amikor tudom, érzem, hogy nyert ügyem van, mert valami rejtélyes okból tudok jó benyomást kelteni, akkor miért van az, hogy pár nap után homályos lesz a kép, bizonytalanná válik? Elsősorban bennem, de biztosan érzem, a másik félben is. Azt mondom, az Égre bízom, mégis csalódott leszek, hogy valamiben kevés vagyok, mert mindig akad szebb, fiatalabb, tapasztaltabb...

Ez a beszélgetés hatalmas élmény volt!

Bármilyen választ kapok...:)

Köszönöm.

Annyira szeretném  tudni, ki(k)nek...

Megígértem.

Hogy mosolyogva fogok elmenni.:)

Nem tudom, miért tettem. Azt kérték, mosolyogjak... s ilyenkor el is szégyellem magam, vajon mit látnak az arcomon, hiszen nem éreztem sem fáradtságot sem kedvetlenséget. Aztán pedig zavarba jövök: hát tényleg? Még itt is, még az órán is számít? Persze, meg is örültem neki, de hogy az a mondat miért szaladt  ki a számon, ma sem tudom.

Arra gondoltam, hálával tartozom nekik, valahányszor ezeket a jelzéseket küldik felém. Hiszen a mosoly elengedés. S mert én olyan vagyok, aki kötnék azonnal, minden Pillanatot, hát elég sűrűn kell, hogy mosolyogjak:)

Azt mondtam:

- Megígérem nektek, mosolyogva fogok meghalni is.

Elhangzott. Kiszaladt a számon. Azt hiszem, valójában régóta vágytam kimondani.

S ez most már kötelez:)

Bohóc...

...doktor!

Az egyetlen orvosság.

Mert a gondolatokat elszakítja a pillanattól és utat talál a valósághoz. A valóság meg nem több és nem kevesebb annál, hogy élek és részt vehetek mindenben, ami körbevesz. A "hogyan" az, ami majd rendet vág. Hibáztam - talán. Nem előszörre. Lehúz az érzés, s amit eddig nem tettem, most elhatározom: nem engedem át magam többé a gyengeségemnek. Eddig úgy ítéltem, ha megörtént, elég ha elengedem a rossz pillanatot, s ez majd nem lesz többé.

Újra belefutottam, s most belátom, ki kell mondanom: nem lesz több ilyen.

Ha úgy tetszik...

kudarcos vagyok. Kudarcot(?) élek át. Már majdnem kimondom: tehetetlennek érzem magam...aztán leülök, számolni kezdek:), és azt látom, millió más helyről folyamatosan érnek  örömök, mi hát a baj?

Mert: mintha még mindig nem hinnék el, nem akarnák látni: ez nem háború. Háborúzni akarnak velem:),  és azt keresik kinek van igaza, mintha létezett volna valaha a Földön igazságos háború:). Nem szeretnék látni az embert, aki a "ruhámba" bújt, sémák szerint ítélnek és reagálnak. Hány ilyet, ennél keményebb helyzetet átéltem már...

Nincs olyan, hogy ne legyek képes mosolyogni:)  és rájövök: talán én is emeltem valami falat, most én is elbújok a saját elvárásaimból emelt védsánc mögé, mintha azzal megvédhetném, meg kellene védenem bármit is.

Ha harc, egyetlen: magamért.

És lám: mosolyogni tudok, kapcsolatban lenni, levetni, sutba dobni  mindent, amit elvártam, aminek örülni tudok; visz(em) tovább, amit kaptam....:)

Van mit tanulnom:)

Drága tanítványom, akinek ma összegyűlt az 1-esre való:), első csalódásából ezzel a mondattal eszmél:

 - Nem baj, legalább most tiszta lappal kezdhetem!

(és megjegyzem utána mint a kisangyal, dolgozott)

Hm. Vagy inkább: Hm!:))

Odakint szakad, mindenki okot talál a rosszkedvre, de ez a lány nem.

És továbbadta. Nekem.

Én pedig; mert most ezért ültem ide, elhatároztam, hogy aki erre jár, érezze:

mindenkinek jár egy virtuális ölelés.

 Egy mosollyal.

 És a gondolattal: egy bolygó virtuális lakói vagyunk.

Csak úgy  ok nélkül. 

Már...

...a sokadik poént lövik. Mosolygok, hallgatom egy darabig. Aztán sarkamra állok:) és belekezdek: hiába. Folyamatosan dől belőlük a hülyeség(?), nem lehet megállítani őket, fulladozva nevetnek egy elképzelt szituáción.

- Mert azt szeretnénk, hogy szívből nevessen tanárnő!

Leülök, fogalmam sincs mi az, ami őket ennyire szórakoztatja, de ellenállhatatlanok ezzel a szívből jövő jókedvvel és néhány pillanatig rájuk gyönyörödöm. Tényleg élvezem a vidámságukat - csak nézem őket. Valami "Sej, Kaposvár..." kezdetű nótával pattant ki a dolog.:)

Azért talán számolgattunk is egy keveset. Na, jó: tényleg keveset. De nem bánom. Lehet tévedek: de az a kevés most több volt.

Van egy jóhírem!

- Terhes a tanárnő?:)

Szeretem őket.

Na! Erről beszéltem!:)

Kolléganőmmel belépünk a terembe, lepakolok, hogy őt és az osztályt átkísérjem a suli túlsó végébe. A naplót - mint egyetlen igazán értékeset magammal viszem persze. Pendrive-om, szemüvegem, tollaim, jegyzeteim ottmaradnak a padon. Átsétálunk, vár rám egy csapat, akikkel újra irány vissza emide, mert itt van e-tábla. De amikor visszaérek, megdermedek: a cuccom- sehol.

Honnan tudom, hogy csak egy gondos kéz tehette el? De tudom.

Újra vissza...megkérdezem az egyébként általam nem tanított diákokat - azonnal mondják: azt hitte, egy osztálytársáé és betette a szekrénybe. Megyek:és ott van. Na...értitek?

És óra után mégegyszer megkérdezte, hogy megvolt-e mindenem?:)

Köszönöm, B.!

Fogalmazódik bennem egy gondolat: minden olyan diákomnak, aki egyhuzamban velem úszik annyit mint én, felajánlok egy évvégi 5-öst!:)))

Szubkultúra

Vigyázz jól mit teszel! Bármibe fogsz szubkultúra  leszel.:)

Ha narkózol: a drogosoké, ha szereted a rockot: a rockereké

ha színes ruhákban jársz, esetleg a divatmajmoké

vagy neadjisten! felekezetnek tagja vagy, akkor azé

ha e világra születsz, a nemzeté, ha sakkozni szeretsz, a sakkozóké

Nemed is meghatározza melyiknek leszel akaratlan tagja

Hát vigyázz jól! Mert attól kezdve nincs más dolgod

mint ezt a sokat integrálni, asszimilálni csak semmiképp marginálni!

De hogy most engem ki fog...komolyan venni?:)

Pedig felbőszült vagyok!:D

Ui.: Ezt az én gyerekkoromban úgy hívták: szakkör:) Meg a másik nem tisztelete. Meg...egyáltalán: emberség. Jaj! Miket beszélek itt???

Miért jó?

- Akkor érzem jól magam az  az iskolában amikor 5-öst kapok, sikerélményem van. - mondja fiam édes "kicsi" barátja (imádom!), aki alig 5 cm-rel magasabb, mint az én 190-es fiacskám:)

Óhhh, hogy némely ember mind ENNYIRE egyforma!:D