Vadliba

Csak terjesztem

Mert úgy érzem, sokan álmodunk hasonlókat.

Lenne még ötletem...:)

Ugye, hogy ezt nem lehet szavakkal?:) Talán épp azért, mert annyira természetes...

(és köszi, Lijo! Köszi, Úton:))

Akartam írni...

Megpróbáltam szavakba önteni a számtalan nevenincs megélést, amik egyike sem jó, vagy rossz önmagában. Hiába. Aztán eszembe jutott egy kép, a busz után rohanó férfié, aki az álló busz csukott ajtaja előtt állva a visszapillantóba integetve tesz még egy kísérletet. Sikertelenül. Ezután még egyet int és mosolyogva teszi hozzá: "Köszi!" A szemünk összeakad és én üzenem neki: "Maradj így! Maradj mosolyogva!" (hogy érti-e, nem tudom:)) Hát ezt. Ezt sem tudom szavakba önteni. Ahogy nem tudom azt sem, amikor több hónapja "kedvesének" azt mondja a lány(?): "Csicska! Vedd föl!". Csak én látom, hogy lángok csapnak ki a fejemből...utólag meg a szemem könnyes. Így marad ez a zene, mert most ez fejez ki legjobban engem:

http://www.youtube.com/watch?v=SDn6b3gWFag

(lehet, hogy autistának kellene lennem)

Mostanában...

...körbevesz egy ismeretlen hódoló.

Olyan figyelmes, olyan gyengéd, pedig a nevem sem mondta még, de mindenütt ott érem, ahol vagyok, hogy biztosan tudom: csak Férfi lehet az illető.

Hűvösek a napok, pedig a naptár, a sok éves átlag, meg a többi szerint valami egészen másnak kellene lennie. Hűvösek és milyen jól esik: megkönnyebbülök tőle. Nem veteti le erőszakosan a ruhámat, maradhatok az emberek között úgy, hogy jól érzem magam. Tudom, hogy titokban  Ő vár, de sejti: milyen könnyen jövök zavarba, most megkímél és elhiszi, hogy csak Előtte, csak Miatta esik jól a meztelenség.

Időnként végigsimít, csak lágyan, nem erőszakosan, alig érint, pedig tehetné: hisz akkora ereje van, száz ember sem bírna vele, ha kedve kerekedne egy kis csetepatéhoz. De ő nem: nem tépi le a sálam, nem tép a hajamba, csak az arcomat simogatja, gyöngéden.

És itat, ha szomjas vagyok...mert voltak más napok, amikor csak összetapadt a száj az olthatatlan szomjúságtól. Most nem gyötör a vágy, annyit ad, hogy könnyűnek érzem magam, jól esik a mozdulat.

Néha, egy váratlan percre megmutatja magát, előkandikál és rámnevet, nehogy a fénytelenség kedvem szegje, s aztán újra vissza, el...hogy belevethessem magam jókedvűen a munkába. Mert fülembe súgta: ha nem látsz is, vagyok.

Legyen elég, ha az elkövetője tudja, hogyan inspirált...:)

Nem...nem hiszek a véletlenben:)

Hogy ez a lány, aki olyan messziről az utamba került, imád velem jönni az uszodába, akár hetente is!

Egyetlen vágyam, hogy meg is tanítsam úszni. Mert, hogy mekkora félelem van benne a víztől: egy hegynyi! - milyen ismerős az érzés:)

Na, majd én...:)

Hazaérni

...valaki tenyerét tartotta a könnyeim alá.:)

Hogy csoda történhessen, hogy ne akarjam rejtegetni a szürkeségemet, hogy szólni merjek, kérni és válasz érkezzen rá...

Csillagok tengerében...

...fürdöm.

(Elég, ha itt felnézek az égre).

Egy...egy közülük ez a gyáva "kacsa" is, akit úszni taníthatok, amúgy liba módra:)

De ma már önként bújt ki a kacsabőrből s elég volt neki a kezem, hogy a mélybe vigyem. A négyszáz forintból viszont simán varázsol nyolcat.

A hegyeken át...

...amiket a megszokás épít, alagutat váj a víz.

Hogy az Óceánhoz juthasson.

S mert ez volt a cél: felszippantja a semmibe a Nap.

Nem ér véget...

Ez csak főpróba volt.:)

Most kezdődik az "előadás".

Hogy ne csak szó legyen a tanítás, hanem Élet: hogy semmi nem jó vagy rossz, hanem minden jó és rossz. Az egyetlen, a legnagyobb szabadságom ez, és az leszek én, amit látni fogok bennük.

Ritkán álmodom.

Ma...ezt álmodtam: Csoki talált egy lánykát magának, gyönyörű, elálló, de nem túl nagy fülű lánykutyust. És megjelentek, először a lány odajött hozzám és nyaldosta a kezem, ugrabugrált körülöttem. Csoki csak később mutatta meg magát:)

Nagyon hiányzik Csoki.

Régimódi történet

Nem is tudom. Hogy  udvaroltak régen az iskolásfiúk?

Hát nem hiszem, hogy nagyon csapták a szelet. Ebben a korban biztosan  nem. Általános iskolában inkább mélységes "megvetés" kíséri mindkét nemhez tartozókat a másik nem részéről. Nem részletezném. Mindez jócskán fűszerezve a tudatlanság, a  tétován felsejlő de ismeretlen jövő izgalmával.

Egymás mellett ültek. Már ez is mekkora kiváltság(?), vagy mi is? nem minden fiúnak jutott lánypadtárs! És nem minden lánynak sem fiú.

Furán, kifelé fordulva ültek mindig; ha szóltak egymáshoz, csak tőmondatokban. Persze, hogy egymás kiválasztottai voltak. De milyen a szerelmes szív? Azt nem veszi észre, mindig épp azt az egyet, ami legközelebb van hozzá. Rajongtak egymásért, de kínosan ügyeltek, nehogy a másik megtudja! Egyszer a lány gondolta, kiugrasztja a nyulat a bokorból. Levelet írt (csak nem fog vele személyesen ilyen dolgokról beszélni! - szörnyet is halt volna szégyenében) a fiúnak, amiben feltette a súlyos kérdést: "Áruld el, melyik lány tetszik neked az osztályból?"

A fejét rázta.

Na, nem adja magát könnyen a lány sem.

Újabb levél: " A T. Kati?"

Fejrázás.

Kérdés: "P. Zsuzsa?"

Nem.

És ment ez végig, minden lány nevénél. Az utolsót, azt az egyet, a magáét persze nem írta. Nem merte. Mert még ezek után sem tudta elhinni, hogy ennek a helyes, okos...:) fiúnak ő tetszhet.

Ettől kezdve rugdosták egymás bokáját. Ki-ki  más okból. Zavarukban. Tehetetlenségükben,  mert nem találták az utat egymáshoz.

Mert kimondatlanul kimondatott az, amit kimondani nem akartak csak tudni.

Évek múlva, mikor az élet már elsodorta őket egymástól, a fiú annyit mondott az utcán vele szembe jövő  lánynak: "hülye" - talán minden kamaszos dühét beleadta ebbe az egy szóba.

Azóta: jóba lettek. Mindkettő párt választott(másikat), lassan nagyszülők lesznek. De előtte megtanultak beszélgetni.:)

Boszorkfi:)

Melyik a balfékmadár? - amelyik nem tud repülni.

Talán

valóban ebben van a titok - "hagyni". Csak hagyni. Hiszen mindenki ugyanarra vágyik: hogy szerethessen.

Ma például: ágyam lett!!!:) Pontosan olyan, amilyet álmodtam! Pontosan akkora! És...egyáltalán! Köszönöm, Fruzsi! Egy barátom pedig elhozta. Jaj, hogy is hívják?:) A sok neve közül most elfeledtem hirtelen, melyik is az igazi:) S még csak nem is tudja, hogy ő volt az ELSŐ vendégem.

Szóval: jó nap ez a mai.

És pláne: milyen gyönyörűek a levelek. Itt is, itt  is!

Ennyi ma az élet: színesedő és sosem tudod, mire fordul a következő nap.

Céltalan üzenet a palackban

Ő Éva:)

Aki azt mondja a bokszos-Viktornak: "Fuss egyet!", erre Viktor körbefutja az iskolát:)

És az ujjain számol és matekozik most velem.

Egy fél-isten

Ui.: Ő mondta!

Miért...

...nem ugyanaz még a telehold sem?

Meg mennyi minden.

Csak feszíti  föl a fejét, ki tudja, milyen vonzást érez, csak kell, mint halnak is kell oxygén, keresi a távolságot a szeme előtt. S mert arra a legtöbb, hát fölfelé, hogy lássa. Lássa a csillagokat, s hiába tudja, nekik aztán olyan mindegy lélegzik-e, van-e, csak neki kell a bizonyosság, mert olyan mint a pók.

Minden lélegzetvétellel szövi a hálót, sodor egyet rajta, újabb fonalat dob fölfelé, újabb csillaggal köti magát.

S aztán fordítva mint a pók: ő esik majd a "hálóba", amit maga font, de a csillagok kezében a fonál vége, s egyetlen rántással húzzák majd maguk közé.

Hisz ezt tesszük mindannyian. Csillaggá válunk.

Miért?

Édes "kicsi fiam", - a negyedik, 190 cm:) - reggel felült egy vonatra és este 7 órakor kb. 80 km-rel távolabbi helyen még mindig egy vonaton ül - még mindig csak haza akar érni:)  Mert  felsővezetékszakadás történt, ezért visszament a bátyushoz (ő elérhető közelségben van), eszik 2 szelet kenyeret, majd újra "elindul". Egész nap utazik. Fáradt, éhes, pénze nincs, nagy tehertétel ez az ő 16 évének. Telefonon beszélünk, azt mondja: csak annyit érez, hogy néz ki a fejéből és azon gondolkodik, miért történt ez vele?

Miért? Talán azért,  hogy közelebb kerülj az értéshez: ahhoz, hogy megértsd, a napnak az értelmét nem csak az adja, hogy este fel tudd sorolni, mennyi mindent csináltam! Talán fontosabbak a közben Benned megszülető gondolatok, érzések.

Ma például zserbót álmodtam, el is készült:)

Csoki - újra

A saroktól már úszok a könnyeimben, és odatapad a tekintetem a résre: arra a kis megrágott hiányzó kapudarabra, ahol Csoki szokott utánam nézni búsan. Le nem veszem a szemem, hátha a mozdulatlanság elapasztja a forrást. Hogy fog fogadni? Hogy viselem el a találkozást?

Istenem, alig-alig, szelíden nyüszít, persze, hogy ugorna mindenhová, rászólok, de kevés meggyőződéssel, aztán levágja magát és átszakad a gát: simogatom, cirókázom a  jó meleg bundáját és elszánt vagyok: meg kell tudjam oldani  a sorsát! Mert ebben a pillanatban nincs hely számára itt és sehol egyelőre.

Nagyfiú nincs, nyugodtan, jókedvűen takarítok, rendezgetem a házat, metszem a rózsákat, aztán kifekszem a padra - álmodni:) ő előttem hever  békésen.

Talán el is alszom, amikor a szomszéd hangja ébreszt - csontot hozott, hát persze, hogy Csokinak:)

Beszélgetünk, szóba hozom, hogy Csokinak helyet keresek, mire ő pillanatnyi tétovázás nélkül kijelenti: Sehová! Majd ő! Csokinak itt a helye, mi az a naponta pár perc, ő is ragaszkodik hozzá és persze ő is nagyobb biztonságban érezheti magát!

Hát, nagyon szeretik odafönt az én Csokimat!:D

A lélegzet elakad...

...mert minek is odafönn, ahol pórusaidba épül az oxygén és minden, a Földön megszokott dolog értelmetlenné válik.

Kezeket fel!:) Jaj! Szárnyakat akartam mondani, de fölösleges az is: visz a szél, hullámzik veled  a lég és olyan habos, puha fehér felhők vesznek körbe, mint a középkori festmények angyalkáit. És ha nem látod a szakállas öregúr jóistent, nem Te vagy  a hibás, mert ő már rég itthagyott és darabjaira esett szét, belénk költözött vagy mi őbelé egyenként és külön-külön, hogy érezzük: részek vagyunk. Részek ebben a csoda nagy világban, melynek forgását se tudjuk, sem okát, de még csak szabályozni sem, pedig de sokszor hisszük, hogy miénk az Ég és minden teremtett lény ezen a világon csak arra való, hogy urai legyünk...de ott, ott a felhők tengere fölött tán elhiszed: semmi vagy és ebben a semmiségben is megható: mennyi örömöt bír érezni ez a semmi kis szív - mert repül:)

Kell

Jó, ha látod a sárga napraforgótáblákat, de kell látnod a lehajló fejűeket  is, amik közt sárgát már alig-alig fedezel fel.

A felszántott földeket, az asszonyokat a krumpliföldek fölé görnyedve, hogy tudd, abból lesz eledel majd  a télen, s rájuk(is) vagy utalva.

Kell, hogy halld a szél zúgását, ahogy a fák levelein sokszorozódva jelet ad: vagyok. Mert az ember, ha csak magafajtát lát, azt hiszi, belőlünk áll a világ.

S kell, hogy érezzem a víz simogatását, nem a csapból jövőét, mert abban már ott a becsapás.

Jó, ha be kell csuknom a szemem, mert elvakít  a nap.

Kell, hogy érezzem Csoki erős bundáját az ujjam  között, hogy tudjam, nem mindenkinek jut puha, meleg ágy az éjszakához, ölelő kar még kevésbé.

És kell, hogy fájjon a kavics szúrása a talpam alatt, hogy tudjam, honnan jöttem és hová megyek.

S kell, hogy lássam a sárguló levelekről   csordogáló esőcseppeket, hogy tudjam: könnyei vannak minden teremtménynek ezen a világon.

S kell tudnom a választ: miért kell tanulni...

Tűzkeresztség:)

Átestem. Rossz éjszaka után (mert nem mindenki szereti a csendet éjjel) keltem, de nem volt bennem rossz: csak derű, öröm és biztonságérzet, hogy nem eshet bajom. Hétágra süt a nap, már nem dúl szélvihar, és ahogy baktatok a nappal szemben, az a pillanat jut eszembe, amikor először vonatra szálltam, hogy megnézzem ezt az iskolát: "Ha szeretetemben megmaradsz...". Most újra érzem. Fürdöm a napfényben és nem remeg a kezem, nem remeg a lábam, nem remeg a hangom, ahogy sokszor. Minden jól van és nem érzem "rajzoltnak" a mosolyt magamon.

Megtartottam az első "rendes" óráimat és aggodalom nélkül készülök a többire, mert nincs semmim, semmim. Az egyetlen, ami vagyok: hogy örömmel veszek részt ebben az életnek nevezett társasban.

Milyen érdekes: régóta tervezem, hogy megírom, "Hogyan születik a testvér?" című bejegyzésemet.:) Nagyvonalakban annyi a történet, hogy  egy fiú (Cs.), a szomszédos országok egyikéből idejön Magyarországra. Kis idő múlva hazájában behívót kap. Persze, nem tér vissza, inkább marad itt, és egy iskolába kerül tanárnak. Egy leérettségizett tanítványa, egyetemre kerülvén, visszajár volt iskolájába, sőt rendszeres vendég lesz Cs. lakásán is, Cs. pedig a tanítvány családjához jár, ha segíteni kell: fát hasogatnak együtt, ribizlit szednek, kedves vendégnél jóval több, szinte családtaggá válik. A nála alig fiatalabb volt tanítvány pedig elfogadja őt saját bátyja helyett. A nyarat is együtt töltik; buli vagy munka mindegy: minden jobban esik közösen. Mert az élet felülírja néha a családi kötelékeket. És ebben az esetben ez csak jó!

Magam pedig 2 kislánnyal töltöm a délutánjaimat, a saját fiaim helyett (ők is ketten vannak most:) - hogy vágytam rá, hogy lányom legyen:))) A kisebbiket hazahordom a suliból és mindketten örülnek, hogy segítek a házi feladatuk elkészítésében.:)

És ez mind semmi - mert a motoros fiam holnapra látogatóba ígérkezett!
Egy-két rózsafotó pedig mindig akad.

Szokás szerint: késve

érkezik a csapat.:)

És hiányosan.

Én hívom őket, mikor...?

Semmi baj: egyetlen rossz gondolat nem lehet, pedig...

Milyen könnyű a szív, ha ezeket gyorsan kihajigálod!:)))

Bösztörpuszta

Hát...ez az a hely.

A puszta.

Az élmény, ami feltölt, mivel is?

Számlálatlan sok emlékkel, élménnyel, magamról, a világról, a magyarságról, a valahová tartozás érzéséről, de leginkább a pusztai életről való tapasztalással.

Egy eszme, amivel lehet azonosulni, egyet nem érteni, tiltakozni ellene, kinevetni, bármit, csak tudomást nem venni a létezéséről: ezt az egyet nem lehet. Pláne, hogy épp politikailag is egyre inkább lehetősége van kinyilvánítani magát. A magam viszonyát hozzá nehezen tudnám körvonalazni. Látom a sok szép törekvést, a vágyat, ami hajtja és amik  egy részével egyet is tudok érteni, de magamat már kevéssé tartom képesnek bármi felé elköteleződni...pláne, hogy korábban megtettem egy másikkal és épp ebből lett sok meghasonulásom.

Inkább az élményről, amennyit időm enged. Két nappal a hivatalos kezdés előtt érkezem, barátom visz le kocsival engem és még 3 társunkat. Ő korábban már volt a helyszínen: egy várat építettek fából, ami aztán alkalmas időben kilátóként és dobogóként is szolgált.

Mégegyszer a helyszín: a puszta. A hatalmas semmi kellős közepén észrevétlenül, napról-napra egyre több sátor áll, ezek lakói jó része dolgozni jött, mások árusok. Akik maguk készítette, magyar termékeket árulnak itt helyben. Jónéhány nagy sátor is van, ezek a kultúra fellegvárai: hol egy koncert, hol egy előadás, változatos a program. Megjegyzem: jónéhányszor tévedtem el és egy kb. km-es átmérőjű körön köröztem időnként.

Magam azért megyek oda, hogy a főzésben segédkezzem, hogy akik ténylegesen dolgoznak, azoknak valami ellátásuk legyen. Persze, nem egyedül. Mindenesetre itt tanulom meg a krumplilaska készítését, és egyetlen anyának nem kell magyaráznom, milyen érzés, amikor a konyhasátorban megjelenő 20 éves fiúnak  egy tányérral nyomok a kezébe és elküldöm a többi fiatalnak, akik egy távolabbi helyen ásóval, lapáttal készítik elő a helyszínt a rekkenő melegben. Persze, másfajta élmény is akad. Kis barátnőm meséli, hogy egyik délelőtt, még az előkészületek során, egy bizonyos kilátót pontosan 3-szor kellett új helyre cipelni, illetve egészen pontosan ebből 2 helyszín ugyanaz volt:) Lehetne dühöngeni. Lehetne morgolódni. Mindenki tudja, lehetne jobban. És törekszik is rá. De egy nincs: hangos perpetvar! Pedig több ezren vagyunk, mindenki fűt az a bizonyos, minek is nevezik: virtus...? meleg is van, bőven. És mindenkinek ötlete ezerféle, mit hogyan lehetne...

Megnézem a barantások, a hunok, a Rákóczi-korabeli lovasok felvonulását a hatalmas téren, végighallgatom, milyen vezényszavakkal buzdították egymást akkor a harcosok. Lenyűgöz a látvány. Utána  megilletődve teszem a kondérban főtt savanyú krumplilevest a sátorunk előtti asztalnál letelepedő 13-15 lovasember elé (köztük lányok, asszonyok is!): akik napok óta lovagolva jutottak le Bösztörre, hogy részt vehessenek.

A beszélgetés közben bőven akad magyaros, férfias humor, sőt magamat sem fogom vissza: ennyi férfi között árad a figyelem bármelyik nő felé. Féltékenység nincs bennem, őszintén élvezem, hogy milyen szókimondóan beszélhetünk arról, ami természetes, csak civilizált világunk már annyiféleképpen deformálta. Egy nevetésért semmi nem drága:)

Volt részünk éjszakai viharban, amikor az egyik nagy sátrat ledöntötte a szél, s másnapra úgy eldugultak a lefolyók, hogy több helyen szivattyúzni kellett a vizet, hogy legalább kézmosáshoz, főzéshez elegendő legyen. De mindig volt ember, aki halk kérésre ment és tette, amit mondtak.

Pedig nem egy leányálom nappali 35 fok, a nap elől elbújni nem lehet, főzni muszáj: 3 nap zuhanyozás nélkül.:) És mégis: örülök, hogy részem lehetett benne.

Sőt, ez amit most írok: titok:). Így szeretnék élni. Egyszerűen, minél jobban rábízva a természetre dolgainkat, egy közösségben. Ahol nincsenek kiosztva előre a szerepek és mégis, mindenki teheti és teszi is azt, amit ő tud jól, amit szeretne, amiben ő örömet talál. Én biztosan konyhás lennék:) - aki ennivalót  készít a dolgozó népségnek, és jókedvűen várja az étellel -  meg mosogat:) - míg aki másra alkalmas: az megy és előadást tart, termel, ...kinek mire van indíttatása. Időnként beülnék azért egy-két előadásra, tanulni:) - s utána egy  kis beszélgetés is jólesne. S ebbe belefér esténként egy pohár borocska melletti jóízű anekdotázás, ünnepnapokon meg neadj isten, egy kis táncikálás.

És most komolyan: több ezren voltunk. (nem vendégekről beszélek, mert akkor talán százezret kellett volna írnom). Napokon (heteken) át éltünk itt, úgy ahogy, de valami mégis láthatóvá vált a külvilágnak: sokan eljöttek megnézni a régi, szép magyaros viseleteket, vásárolni, meghallgatni egy előadást a nyelvünkről,  a borivásról, vagy netán másról...nem ez a lényeg. Nem ezt akarom mondani. Azt, hogy ez egy teljesen civil kezdeményezés. Nem az egyház, nem egy párt, egyáltalán: nem egy nagy múltra visszatekintő szervezet műve ez a rendezvény. De megvalósult. Ha most valaki kimegy a helyszínre: semmit nem talál ott. Nyoma sem lesz. Pedig ott voltunk. Ilyenkor mondom: tudással születünk. Ha hagyják az embert szívből cselekedni, azt tenni, amire indíttatása van: abból csodadolgok születhetnek.

Mert a segítség, amit adok és részem van benne, mindig megelőzi: a segíts Ég!

Ui.: Ballagok a földúton, a végtelennek látszó kocsisor között. Szemem összeakad egy, az életben sosem látott blogtárséval: ő akkor száll le motorjáról:) Hm?

Indulok(?)

Padlás

Mert nincsen péntek, nincsen vasárnap és este sincs, csak a nap tűző sugarai, az izzasztó éjszakák és a lüktetés: benne vagy és nincs más dolgod, mint lásd: mindennek értelme van. A mosolyodat pedig nem más fogja megőrizni, hanem Te magad leszel résszé általa. Ahogyan megfosztod tőle a világot, úgy válsz kívülállóvá is. És nem hagy nyugton úgysem: nem ereszt, amíg nem látod a padláson szőtt álmokat életre kelni a péntek estében, a sötétségben, mindenben, ami körülvesz. Ha nem érted is...

Ezeket guberáltuk Kicsifiúval a padláson. Az én kedvencem a láda:) - persze, az ernyő is, ami bármennyire hihetetlen, nem lyukas és működik!

A ládát üresen találtam:(

Lehet, hogy nekem kell  kincseket gyűjtenem bele?:) - nyisd ki - csukd be:)

A Jegesmedve

avagy:

Másik tájról véletlenül jegesmedvék közé csöppent barnamackó esete a rozmárral

Mondom: barnamackó. Nem véletlenül. Olyan kedves, szívet melengető, kényeztetni való jószág. Igenám, csakhogy medvénk kicsit elkalamolt a szülőföldről. Nem is ő, inkább medvepapa volt a ludas, egész pontosan a rendszer. Mert rendszerek jönnek - mennek,  hányja veti a sors az embert, akarom mondani a medvét, aztán előfordulhat, hogy a barnának született medve egyszercsak jegesmedvék között találja magát.

Hú, pedig de más világ az! Hideg. Zord. Barátságtalan. Jegesmedvéék meg uralják a vidéket. Szép fehér bundájuk nem valami barátságos külsőt takar. Megeszik a halakat, fókát néha még rénszarvast is. Hát hogyne menekülne tőle, aki él.

Így aztán az "eltévedt" barnamackóéknak nem maradt más választásuk, maguk is fehér bundát öltöttek és igyekeztek rettentő barátságtalannak látszani.

De volt egy bibi.

A szeme. A mi mackónknak még a szokásosnál is barátságosabb tekintete volt. Így aztán elég fura viszonyba keveredett az ottlakókkal. Az életbenmaradáshoz neki is fel kellett vennie jegesmedve szokásokat. Így hát a többség kerülte, tartott tőle.

De volt egy-két élőlény, akit nem csapott be a külseje, hanem csak a szemének hittek. Mint például a rozmárlány. Hű, de jó lett volna elejteni! Egy magára valamit adó jegesmedve azonban kerüli a rozmárokat. De a mi medvénk nem. Maga sem tudta miért, de folyton a közelébe merészkedett. Az meg az éles agyarával fogta, és végigszántott a bundáján. Minden egyes találkozásnál húzott egyet az agyarával, és egy rés keletkezett. Aztán egy újabb. Meg még újabb. És egyre több helyen kandikált ki a barna, az igazi bunda. Úgyhogy egy szép napon medvebarátunk fogta és levette az agyonszakadozott bőrt, és elhatározta: lesz ami lesz, útnak ered és visszamegy a barnamedvék közé: a barátságos, kedvesen brummogó medvék közé. Ahol nem kell többé szégyellnie, hogy ő tulajdonképpen nem is az, aminek látszik.:)

Ha a rozmárlány a medvebőrt  szét nem hasította volna, az én mesém is tovább tartott volna:)

VipassaNa pon

Sűrű sugárban zuhannak rám a Nap sugarai

Érzem, ahogy ruhámon, bőrömön behatolnak

minden egyes póruson külön-külön kúszik be a melegség

és kígyózik bentebb, egyre bentebb

oda, ahol már a Szív sem érez, csak van

sokféle hang szűrődik át de egyik sem "enyém",

hát engedem, hogy eggyéolvadjon a sűrűséggel

minden, mi körülvesz

egy kerékpár surrogás,  színek kavalkádja

a száradó bőr még húzódik

bár lassan magam sem tudom hol a határ

hol van kívül és belül

A Nap, a napsugarak és én

A Valóságot levetem mint fölöslegessé vált koncot

hogy ne maradjon más csak az Álom.

A sütemény illata megcsapja orrom.

Nehogy odaégjen...

Történet...

Bájos, eleven szöszkeség. Amolyan belevaló kis csaj, akinek még a haja sem áll jól:) Azért nem írom a szemét, mert azt eltakarja a belelógó haja. Aminek persze egyetlen értelme van: hogy dolgozatírás közben ne lehessen tudni, épp a saját dolgozatát nézi vagy a társáét valami más célból:) Legalábbis  tanárnője szerint. Tanulás? Istenem! A legeslegfeleslegesebb időtöltés a világon. A sok buta ember! Időpazarlás! Na de tudni?! AZ... az már valami! Az azért megér némi áldozatot:)

Csak hát amíg összefolynak a dolgok és felfoghatatlanok a krikszkrakszok a táblán, mert nem lehet tudni, mi okból követi egyik a másikát,...hát inkább irány az Élet! Szóval mondom: Életrevaló kis csaj volt!

Történt ám egyszer, hogy cirka 16 éves kora felé felcsillant a remény, hogy egy évvel tovább járhat iskolába: mármint, hogy megbukik matematikából. Egészen pontosan tanárnője, aki "nagyon élvezte" a társaságát, választás elé állította:

- Megbuktatlak vagy elmész matekfakt-ra!  -  volt humora...

Na, hát bukni azért mégse, marad a matekfakt! De hogyan? Egyedül hogy hozza be ezt az iszonyú lemaradást? Segítséget kért fizikatanárától, aki ajánlott neki egy nyugdíjas tanár bácsit. Állítólag már nem szívesen vállalt tanítványokat, de hátha! Nem volt egyszerű a rábeszélés, de anyuka se az az elveszett emberke, talán a lányától örökölte:),  mindenesetre elkezdődött az oktatás... havi 500 Ft-ért. Ez 25-27 évvel ezelőtt se sok pénz.

Nekiültek, tanár úr a kanapén, leányka a székben egy kis asztalnál, és egyszerre világosságot nyert minden. A koordinátageometria! (Ó a drága, sok diák kedvence:)  - olyan szépen, logikusan magyarázta Tanár úr, hogy a papír, amire jegyzetelt, ma beneylonozva lapul a leányka fiókjában.

Kell - e mondanom, hogy ez a leányka ma matematika - fizika szakos tanár?

Igaz, amikor egy évvel később közölte a Tanár úrral a felvételi szándékát, a Tanár úr szerencsére épp ült, de halkan csak ennyit mondott:

- Hát ha az, akkor legyen az...legfeljebb annyit változtatunk kedves Gabriella, hogy mostantól azért legalább néha házi feladatot is készít nekem!

És Gabriellából dől a sok emlék, ha Tanár úr nevét hallja, és olyan szeretettel emlékezik rá, hogy az ember nem érti, miért is nem jelenik meg fizikálisan a szemeink előtt. És alázattal hallgatom Őt, aki ennek az embernek ilyen hálás tud lenni, hogy a pályára kerülhetett!

Ma: ez a kanapé az én ágyam, az asztalon a számítógép, a  széken ülve tartom az óráimat.

Mondja valaki, hogy nem vagyok jól inspirálva!:)

A pad

Nemrég, a nagy kertészkedés idején, felvetettem Nagyfiúnak, hogy a kertnek egy bizonyos pontján régen sokat üldögéltünk nagyapával, és milyen jólesett. Jó volna oda egy padot eszkábálni. Lelkes volt ő is, fa van itt is, ott is. Majd. Most neki is vizsgaidőszak.

Megismerkedtem egy csoport helyes emberrel. Nem reklámoznék itt senkit és semmit, de csodálom őket, a tiszta szívükért, az álmaikért és ahogyan küzdenek érte. Felajánlottam, hogy nálam őrizhetik ideiglenesen a dolgaikat, ha ez segítség nekik, hely van. Nemrég hurcolkodtak. Megjelentek egy szépséges paddal a kapuban:

- Ezt nem is muszáj bentre tenni, ha gondolod, lerakjuk kint valahol.

- ...:) Oda...

Ahogy a képen látszik.:)

A pad: nem enyém. Őrzöm. Vagy Csoki?:)

Talán szabad leülnöm is....ugye, ugye...meg tanulni rajta, meg beszélgetni...meg...örülni! Mert örülök. Ennyire egyszerű.

Eszembe jut Kicsifiú...már megint:) 3 éves lehetett. Nagy esőben indultunk útnak: rajta baseball sapka, hátizsák, esőkabát, ahogy kell...és egy napszemüveg. Szelíden felhívtam a figyelmét, hogy épp mi az időjárási helyzetkép, de ragaszkodott. Így vonultunk. Egy - két óra múlva (kb.), mire elintéztük a hivatali ügyeket, ragyogó napsütésben és tiszta kék ég alatt baktattunk hazafelé. Én cipelhettem az esernyőt.  Na, azóta hallgatok én Őrá:).

Bár most az jutott eszembe, hogy lehet, ez genetikus, csak nem tudtam róla:)

Mit is álmodjak még?

Na, majd a padon:)

Egy gyerek, akinek a szülei nem állnak szóba egymással

Hallom, ahogy a szavak elindulnak és kimondatlanul ott maradnak a szádban,

a papíron, a képernyőn:

látom őket, de tudom, csak én látom őket oda.

Milyen szépek! Milyen gazdag volt mindegyik!

Hányszor mosolyogtam, örültem, gondoltam valami gyönyörűt!

Mert elhalmoztatok a szavakkal.

A Tieitekkel, amik csak Belőletek fakadhattak,

amiket a Ti  kettőtök (sokatok) közötti szeretet

keltett életre.

Hova lett?

Csak képzelem. Talán azt az előzőt is.

De ahogy hallgatom... mások csöndjéből is hiányoztok.

Mintha a Magatokéiból is.

Szeretnék újra Közétek ülni, és....

Emléknyom

Ezt egészen biztosan soha nem fogom elfelejteni.

Reggeli csúcs, tömött villamos, körforgalom, s egy kóbor eb a hatalmas forgatag kellős közepén az autók elől menekül, s rémületében az álló villamos kerekéhez lapulva egyszercsak úgy dönt: otthonra lelt:) - egy tapodtat sem mozdul, már agyonpisilte magát, remeg, mint a nyárfalevél. Legalább 50-en nézzük egyik oldalon, és még hányan minden irányból! - tanácstalanul. A villamos vezetője észlelte a kutya bújását a kerékhez, hát leszáll, és próbálja kicsalogatni. Akad egy felkészült utas is, akinek a táskájában "kutyacsont" - vagy minek hívják - lapul, nyújtja a kutyus felé, de az egyre határozottabban vicsorog. Remeg, de egyértelműen jelét adja - félelmének, nem kis fogaival.

Nem nagyon tűnik megoldhatónak a helyzet. Egyszercsak ott terem egy 16 év körüli fiúcska:) -  a maga 180 cm-ével, 50 kg-jával, füldugósan, szemüvegesen - és kezét szaglásra nyújtja a kutya orra elé 3 cm-re. Dermedten figyeljük...a kutya nem vicsorog. Egyszercsak elkapja a kutyus szőrét és határozottan húzza, két kézzel  cibálja magához a kerekek alól, miközben a villamos szép lassan elindul.

Utána felelmelkedik, összeveri a két tenyerét, mint aki jól végezte a dolgát és várja  a következő villamost.

Mese...

Fura teremtmény volt.

Sok apró dolog miatt, amiket nehezen tudnék elmondani szavakkal, mert nem volt szemmel látható, nagy deformálatlanság rajta, csak nehezen és csak közelről érzékelhető  kis "szépséghibák". Tán még az sem: csak más, mint ami elvárható.

Egy dolog azért mégis szembeötlött: nem volt szeme.

Szem nélkül született.

Igazodni e világban, úgy, hogy nem lát...csak arra utalva, amit hall, tapint és szagol. Csupa illat, hang és ritmus és játék volt számára  a  Mindenség.

Szó: kevesebb. Mert nem tudta, hogy amit más lát és felruházza, ugyanazt jelenti-e a másiknak, mint amit ő lát belül. Így aztán csupa vidámságból s mert másképp nem tudta kifejezni, szeretetből, évődött. Sokszor mondogatta:

- Évődöm. Évödöm. Évödöm, döm. Dömdödöm.

Mert belül: látott. MINDENT. Mindennek volt színe, gyönyörű, színes kavalkádot látott: barna, kék és zöld hangokat. Legjobban talán a barna hangú embereket szerette, de nagyon ragaszkodott a kék hangúakhoz is. A lilától nevetős lett, a sárgát hamar megunta, a zöldtől  fák jelentek meg előtte.

Mindent. De egyet mégsem tudott: az utakat. Fura külseje hamar elárulta, ki ne adott volna szívesen tanácsot? Jó volt érezni, hogy befogadják, és elhinni, hogy nem különbözik semmiben. Élni, dolgozni, cselekedni. Félelem nélkül.  A magány pedig olyan félelmetes.

De...egyszer Valaki megérintette.

Ott, ahol korábban senki. Ahogy azelőtt más nem. És azt mondta:

- Ezek a szárnyaid.

- Az mi? - nem értette.

- Arra valók, hogy repülj velük. - és lassan, óvatosan végighúzta rajtuk a kezét.

- Repülni? Az mire jó?

- Hogy bármikor felemeld és útjelző táblák, közlekedési rendőr nélkül eljuss oda, ahová a vonzás hív.

- És én tudok olyat?

- Igen. Ezt nem tudtad?

- Nem. Eddig nem mondta senki.

- Hát mit mondtak?

- Fogták a kezem, mert azt mondták, egyedül nem látom az utat.

- És te hagytad?

- Igen. Szeretek tanulni.

- És most?

- Most azt hiszem, szeretem, aki vagyok.

- És szeretnél valamit?

- Hogy vigyázhassak a Tündér hetedik fejére, a hetedik magamra...hogy sose kelljen a Vonzással ellentétes irányban cselekednem.

- Gyere ide a peremhez. Ne félj!

- Nem félek.  Bár nem biztos, hogy az fog történni, amire Te gondolsz...

Odalépett. Kiállt a peremhez.

És a másik meglökte őt...