Vadliba

Névtelenül

Neved van ezer és mégis: Te vagy az egyetlen,

ki névtelen a Végtelenben

Foglyul ejtenek  magam képzelte játékaid s

boldogan, önfeledten adom át magam mindnek:

az időnek, a helynek, érzéseimnek, hiteimnek,

míg Te kísérsz s ott vagy a mozdulatban, a lélegzetben

a vágyban, az Egyetlen utáni sóvárgásomban.

Ámulva nézem, hogy kincsnek, értéknek tartott dolgaim

hogy égnek bele a szívembe majd

füstté lesznek s  láthatatlanná az Időben

míg  maradok én kifosztottan is gazdagon

Veled: mert szeretek, szerethetek.

Kit keresel?

Nem emlékszem tekintetekre. Nem emlékszem jóságra, kedvességre. Mintha ismeretlen lett volna  a szó. Nevetésre, mosolyra végképp. Mintha szándékkal takarták, rejtegették volna magukat előlem, a világ előtt pedig velem takaróztak. Akit nem ismertek ugyan, csak látták, hogy boldogul a rábízott feladatokkal. Nem emlékszem ölelésre, mintha a gondolat is bűn lett volna. Mozdulatok, szavak jelennek meg emlékeimben és a kínosság érzése: jó, jó, de kik vagyunk mi, tudjuk-e, ismerjük-e egymás bánatát - örömét? Úgy hurcoltam a "leleplezetlenséget", s ha később valaki be akart kukucskálni, zavartan rántottam vissza a "takarót": hiszen nincs ott semmi, csak sötétség! Senki nem mondta, hogy ott jóság van, egyáltalán hogy valami van. S megmaradtam szégyenlősnek. Hogyne! Szembenézni sok-sok fogyatékosságommal, hiányosságommal, mikor körülöttem mindenki ezer tollal ékes? Hát nem! Jobb az édes tudatlanság! Elég nekem, ha haladni tudok a nyomokba lépdelve...

Hát hagytam, hogy vezessenek az inspirációk (átéltem jónéhányat), elfogadtam, hogy a kimondatlanság hozzánk tartozik. Társak leszünk egy úton, s tesszük a dolgaink legjobb tudásunk szerint. A belül átélt dolgok/gondolatok/érzések szavakkal ritkán fejezhetők ki pontosan, és legfőképp idő(?) nincsen rájuk. Nem tanultuk meg a módját sem.

De amikor magamra maradok úgy feszít, úgy dobol bennem a kérdés: Kit keresel?

S a kérdéssel együtt  mintha egy gipszöntvényt érne a kalapácsütés, a megkérgesedett, kiszikkadt, csonttá száradt rétegek egyszerre megpattannak, darabokra esnek, lehullanak a semmibe, s megszólal egy hang: Téged kereslek. Téged, aki vagy. Aki mindig is voltál. Aki mindig is itt voltál. Akinek lustaságból, kényelemből, félelemtől ezer görccsel terhelten nem merek a szemébe nézni.

Hát itt vagyok. Nézz rám.

A megélt...

...(belül) és elengedett vágyaim, az Ég felé küldött mosolyaim, mint léghajók, amiben meggyújtják a tüzet, s elindulnak  felfelé.

Egyre többen gyülekeznek, lassan teli velük az égbolt.

Mindegyikhez köt egy láthatatlan szál,  a vége a szívemig ér.

Egyszer majd elindulok velük, mert az otthonom már ott van: menthetetlenül. Csak hogy közelebb legyek. Hozzá.

A Nap csodája

Nem kérdeztem.

Maradj!

Azt mondja, újra:

Maradj!

Szeretlek.

Nem kell tenned semmit.

Nem kell kérned semmit.

Minden itt van.

Készen vagy.

Engedj magadba!

És én kívánom,

engedem, hogy

belémhatoljon

áramoljon bennem

szét, töltsön be

minden rést, minden

üres barlangot,

minden remegéstől

széteső véredényt.

Nem kínoz már

a magam semmisége

üressége

csak boldog vagyok

ahogy érzem pórusaink

legutolsó sejtjeink

Eggyé válnak.

A Nap csodája