Vadliba

Szeretlek

Ha szerethetek...ha képes lehetek fogyatékosságaimmal, azok ellenére szeretni....Vagy Te engem. Már mindegy is. Felváltva mondom a szavakat, mert minden egyes kimondásban benne van az elválasztás is. Pedig épp ez, ez az egyetlen, amit nem akarok. Egy akarok lenni, ahogyan azt szeretném, hogy egy legyen mindannyiunk. Arra vágyom, hogy mindegyikünk ezzel a tudattal éljen, lélegezzen, lépjen kapcsolatba egymással, a világgal. Hogy az érzés, amivel a világba születtem ne csak érzés legyen, hanem az egyetlen biztos tudás: rész vagyok és hiány nélkül teljes.

Ahogyan a madár tudja a repülést.:)

Harcos amazon(?)

Szavazás. Titkosan. Mindenki szíve szerint adhatja szavazatát egyik vagy másik jelöltre. A régire és egy újra. Aki helyből esélytelen, hamvába holt gyenge próbálkozás csak, amit művel, de legalább elmondhatja, hogy megpróbálta. Illetve majd ő eldönti, hogy mit mond, nem szeretném helyette eldönteni. Azért elég gyenge önkritikája kell legyen annak, akinek vezetői pozícióra megírt pályázati anyaga helyesírási hibákkal teli (annyira, hogy gyerekeknek is szemet szúr) és tárgyi tévedéseket tartalmaz. Na de a mesém nem róla szól. Arról a kettőről, aki rá szavazott: névtelenül. Vagy inkább aki a másikat nem szavazta meg. Amihez természetesen joga van...de:

Itt dolgozunk akárhányan, morzsolgatjuk együtt a napokat. Egymás szemébe nézünk, nevetünk, munkának nevezhető dolgot is művelünk néha:), de mindenben egymásra utalva. Ha ő rosszkedvű vagy hibázik, én is rosszul érzem magam. És fordítva. Minden szó, minden érzés, amit megélek(ünk) testet ölt az Idővel.

Neki ez nem tetszik. Ehhez is joga van.

Még soha nem állt elénk és nem tett javaslatot: "Ezt nem így kell, rám figyeljetek, majd én megmutatom, hogyan kell ezt csinálni!"

"Csak" most "nem"-mel szavazott.

Nem tudom, ki(k) Ő(k).

De most rosszul érzem magam.

Csak terjesztem

Mert úgy érzem, sokan álmodunk hasonlókat.

Lenne még ötletem...:)

Ugye, hogy ezt nem lehet szavakkal?:) Talán épp azért, mert annyira természetes...

(és köszi, Lijo! Köszi, Úton:))

Szeretném hinni

Szerettem volna jónak lenni!

Te magadat égetted el, hogy Azzá legyél.

Leszálltam és régóta itt "üldögélek",

csak  a Föld nem (sz)állt le velem.

Apróság

Leltárt kellene már készítenem, mi mindent "kaptam", amióta ezen a helyen vagyok.

Utoljára tegnap egy hűtőt. Egy számomra ismeretlen, eddig sosem látott embertől. Amit egy másik segített elhozni és helyére tenni, akinek egyébként is rengeteg a köszönnivalóm. Amikor a hűtő a helyére került, ő a legnagyobb természetességgel nekiállt és leszedegette  a ragasztókat, amik szállításnál az ajtókat rögzítették.

Annyira meglepett a figyelmessége, hogy csak álltam és néztem, ahogy tépkedi és az asztalra teszi - ahelyett, hogy kezemet nyújtva elvettem volna tőle.

Most is éget a bennem maradt mozdulat.

De mert észrevettem, egy újabb fal dőlt le (persze, hogy erről sem tudtam), s máskor nem maradok kívül: részt szeretnék venni.:)

Minden

alkalommal, amikor ti juttok eszembe, egyetlen vágy van bennem:

fényt, fényt szeretnék küldeni.

Egyenként, mindannyiótoknak.

Nem elvárva a megbocsátást, a viszonzást, bármit...minden ilyen gondolatnak ezer fájdalmas emlék készített helyet, hogy napról-napra ne maradjon más bennem, csak ez az egy, amit  tehetek.

Utazom, nem keveset...

Mert most ennyi kell, ennyi jó.

Egységben vagyok.

Minél bentebb

...egyre több új kérdés. Egyre több utólag elrontottként érzékelt pillanat, vele egyre több fény, hogy talán semmi nem volt véletlen. Okolhatnám magam, a körülményeket, aztán jönnek sorba a felmenők, a gének és eljutok Ádámhoz, Évához:) - csak egyet nem tehetek: mást tenni, mint amit tettem.

Mert az egész hol is kezdődött? Valahol ott, hogy láttam a "szomszéd": milyen szépen! Milyen kedvesen! Milyen sokat! És azonnal! Hogy azt akartam...és itt kezdődik egy vég nélküli lajstrom, rajta a "teendőkkel". Mármint nem az enyémmel, hanem a más(ok)éval.

És ebben a sötétségben  értelmet nyert a mondat: megbocsátani magamnak. Valami furcsa fény kezdett derengeni, hogy valójában nem vele, nem másokkal, csak saját magammal van nehézségem. Magamat szeretném ilyennek, olyannak látni, mások reakciójából leszűrni, hogy megfelelek, hogy jó vagyok.

Ráébredtem: a hiányokat magam teremtem. Hiszen nem vagyok szükségben. Mert ez a káprázat ugyanúgy az én szülöttem, mint a körülöttem levőké. Ha nem érzem jól magam benne, annak csak a kívülállásom az oka. Ha másnak gondolom, másnak érzem magam, az nem hiba: ajándék. Ezzel együtt van részem, helyem benne, s a boldogság nem több és nem kevesebb, mint derűsnek lenni. Nem mérni, mert a számok elválasztás:), hanem érzékelni, vagy talán még azt sem szükséges, csak benne lenni, részt venni.

Mérni milyen fölösleges! Rámondom az egyik borra: jó, egy másikra ugyanúgy mondom - pedig másképpen jó. Mindennek van helye itt...

Az egyetlen hatás épp az, ami nem akar hatni.

Ha énnékem...

...lenne egy jó kis iránytűm!:)

Kinőttem? - Igen.:)

Tanítványt várok - előszörre jön. Neten egyeztettünk.

Már napok óta izgalomban vagyok, még nem próbálkoztam így eddig.

Jön-e tényleg? Vagy talál más lehetőséget? Hisz annyian vagyunk...:)

S amikor közeleg az óra, már érzem magamban az ismerős érzést: nem jön, hiába várom. Hiába biztatom magam, hogy még lehet, csak becsapom magam, mert már lemondtam róla.

S amikor az óra  annyit jelez, hogy valóban nincs realitása az érkezésének, leülök, olvasgatok, szépet és hasznosat, de mégis: valami új, ismeretlen érzés fog el.

Számít? Számít-e valamit? Feladhatom-e ezek után, erre való hivatkozással? És ahogy még sosem mondtam ki magamban, most azt mondom: nem számít.

Nem a világ dőlt össze  és engedjem, hogy a nálam nagyobb erők rendezzék a dolgaim. Csak menjek az utamon - mosolyogva:) - a többi nem az én dolgom.

40 perc telt el - csengettek. Nehezen talált meg - még a postás sem tudott rólam.:)

Helyes, nagyon helyes, szimpatikus lány!

(azért,  amikor arról mesél, hogy sok matektanáruk volt és hogy a legutóbbi milyen kedvetlenül ment be hozzájuk órára, elfacsarodik a szívem)

Fehér

Vasalás közben a fehér szegélyű pamut pólómon egy halvány, de azért jól látható ujjnyi zsírfolt(?)-ot találok. Első gondolatom a bosszúság után:

na, majd ha mosógép közelében leszek...

Aztán perdülök egyet, a csap alá tartom és szappanozni kezdem.

Simán eltűnik a folt.

Sms-eseim.

Vasárnapi vonatozásom egy része a mobilom kitakarításával telt.

Mármint a feleslegesnek ítélt sms-eseket töröltem, hosszú idő után. Feltűnt, hogy az elküldöttek közül sokkal többet kell törölnöm.

A titok nyitja - minden második kimenő a következő volt:

"Hívhatlak?", vagy ennek valamelyik változata, akár ennél nagyobb lére eresztve is...

Nem akarok már így indítani.

Nem elhatározásból, hanem észervétlenül fedeztem fel magamban.

Biztosan fogok még hasonló sms-t írni, de most örvendezek a puszta ténynek, hogy az elmúlt egy hétben többször is sikerült kikerülnöm, görcs és félelem nélkül mondtam, amit akartam.

Mint ahogy a másik oldalról is zavarna, ha őbenne félelem lenne velem szemben, mondván: esetleg zavar, feltart, vagy nem örülök egy hívásnak....

Ha mégis: úgyis kiderül.:)

A piros toll...

...amit elfelejtettem hazahozni.

S ezért hosszan beszélgettem helyette. Hogy amit akarok, amire vágyom, azok valóban olyan fontos dolgok-e, most van-e itt az idejük, vagy van valami más, ami mindennél előbbrevaló...

Tele vagyok vágyakkal, reményekkel, elképzelek valamit, tudni szeretném, mi lesz egy év múlva, tíz...mi lesz azokkal, akiket szeretek, hol, hogyan, miből fogunk élni.

Nem látszik, lesz-e mellettem valaki, bárki, aki most fontos nekem, sem az, hogy megtalálnak-e, akiket szeretném, hogy elhiggyék: számíthatnak rám.

Az idő, amit én években szabok, mérem és már látni szeretném a "munkám gyümölcsét", látni, hogy hol tartok az úton, megfogalmazni: ennyi és ennyi, amit bejártam, de már látom a célt, látom az alagút végét. Ezekből semmi nincs.

Csak egy mindent felülíró, boldog tudat: nem vagyok magam. Ember vagy Ő, de Ő úgyis megtalálná a módját: ennyi kell csak. Megszólít és végigsimít az arcomon: Vagyok. És szeretlek. Így. Így, ahogy vagy: sutaságaiddal, feledékenységeddel, a szokatlan felismeréseiddel. Ha a világ kitaszít, akkor is tudd: szeretlek.

Mindig sokat bajlódom a rossz szememmel. Most, hogy géphez ültem, eltűntek  a hatalmas foltok, a leggyengébb szemüvegemmel írok. Tisztább lett a látásom.:)

Tegnap még nem tudtam

...hogy erre fogok járni.

Szívemben, fejemben, lelkemben rend van.

Ennyi kell, hogy örülni tudjak.

A virág? Ja! Az csak úgy:)

Miféle rend ez?:)

Február 12-e van, hétágra süt a nap, kellemes szellő fújdogál, s pulóverben söprögetek a teraszomon.

S mégis: a Természetben rend van.

Csoda, ha vonz?

Igen

Minden csak gyakorlás, ritmus kérdése - erről beszélgettünk.

Minden, amit tudásként élsz meg, valaha ismeretlen újdonság volt. Ismertté attól lett, hogy farkasszemet néztél vele, és naponta nekifeszültél a dolognak, mondván: meg akarom oldani.

Még egy találkozás is.

Ettől válik ismerőssé...egyre természetesebb lesz, hogy látom, hogy ott van...

Nem, nem a sötétség

Hiszen a napok már hosszabbodnak...és ez igenis fontos.

Hó is van. Ha sötét van, annak oka csak bennem lehet.

De most, most inkább valami mást, valami furcsát,  ismeretlent és újat érzek. Az út egyre élesebben rajzolódik, ami eltervezhető volt benne, az most itt van, még több is előttem, velem. De belül új, nevenincs, furcsa gondolataim vannak. A kérdés mindennapos: jó helyen vagyok. Milyen áron?  És meddig? Vagy egyáltalán van-e elég tudásom, ismeretem felmérni a következményeket? Nincs. Ehhez soha nem is volt bennem sem bátorság sem vakmerőség. Csak azt tudtam, hogy ha befejezetlen lesz az út, akkor is mennem kell. Most is így van.

Beszélgettünk. Fogtuk egymás kezét. Azt szeretném, hogy amikor nem fogom a kezed, akkor is tudd: jó vagy és szeretlek.  -  mondtam. Vigaszra volt szüksége és én régi emlékeinkről meséltem neki. Vannak dolgok, amikre én is keresem a választ, szeretném tudni az okát. Megnyugodva, szuszogva aludt el. Miért tudom olyan biztosan: ő már nem fogja szégyellni a ragaszkodását, a szeretetét és nem rabságként fogja megélni? Ha csak ennyi, ennyi, amit megtanul: akkor bőven enyém a  nyereség.

Olyan mintha tikkadt, kérgesre száradt földdarabok hullanának le arról a szívnek nevezettnek a környékéről...

Egy napos vasárnap délután:)

Úgy kezdődött, hogy a szarkák cserregésére ébredtem. Mióta itt vagyok, először. Pedig egészen biztosan cserregtek ők eddig is, de valamiért nem hallottam meg. De az is lehet, hogy szimplán örültek, hogy a tegnapi esős nap után reggelre csak felhők maradtak, de már száraz "pelenkával" - nem esett.

Dolgozom korántól, írom, amit kell, Nagylánynak is segítek a matekháziban, s közben jön az ötlet, lemegyünk a partra ebédelni. Hálából a matekozásért. :) Eszembe jutnak fiacskáim, rákérdezek, volna-e kedvük. A kezdő egyetemista még nagyon elfoglalt, tanul:))) A rutinosabbnak épp akad ideje a kedve mellé, hát eljön, meglátogatja anyukáját. Finomat eszünk, fák között üldögélünk, semleges, hétköznapi témákról beszélgetünk, de azért oldott a hangulat. Jólesik a nyárutó...

S utána a fiammal séta a parton. Sétál velem, 20 évével, kérdez, belőlem is dől a szó, olyan húrokat pengetünk, amik már felnőttek közötti beszédbe illenek. Csendben nézelődünk a szelíd vízparton, gyönyörködünk a mellettünk úszkáló "társaimban", akik olyan mókásak, hogy arra is lusták, hogy ússzanak, csak hagyják magukat sodródni az árral és viccesen forognak egy-egy kisebb örvénybe kerülve.

S mellettem a fiú, 20 éve minden gyönyörűségével társammá szegődik erre az órára. S érzem, lesz még folytatás.

Tűzkeresztség:)

Átestem. Rossz éjszaka után (mert nem mindenki szereti a csendet éjjel) keltem, de nem volt bennem rossz: csak derű, öröm és biztonságérzet, hogy nem eshet bajom. Hétágra süt a nap, már nem dúl szélvihar, és ahogy baktatok a nappal szemben, az a pillanat jut eszembe, amikor először vonatra szálltam, hogy megnézzem ezt az iskolát: "Ha szeretetemben megmaradsz...". Most újra érzem. Fürdöm a napfényben és nem remeg a kezem, nem remeg a lábam, nem remeg a hangom, ahogy sokszor. Minden jól van és nem érzem "rajzoltnak" a mosolyt magamon.

Megtartottam az első "rendes" óráimat és aggodalom nélkül készülök a többire, mert nincs semmim, semmim. Az egyetlen, ami vagyok: hogy örömmel veszek részt ebben az életnek nevezett társasban.

Milyen érdekes: régóta tervezem, hogy megírom, "Hogyan születik a testvér?" című bejegyzésemet.:) Nagyvonalakban annyi a történet, hogy  egy fiú (Cs.), a szomszédos országok egyikéből idejön Magyarországra. Kis idő múlva hazájában behívót kap. Persze, nem tér vissza, inkább marad itt, és egy iskolába kerül tanárnak. Egy leérettségizett tanítványa, egyetemre kerülvén, visszajár volt iskolájába, sőt rendszeres vendég lesz Cs. lakásán is, Cs. pedig a tanítvány családjához jár, ha segíteni kell: fát hasogatnak együtt, ribizlit szednek, kedves vendégnél jóval több, szinte családtaggá válik. A nála alig fiatalabb volt tanítvány pedig elfogadja őt saját bátyja helyett. A nyarat is együtt töltik; buli vagy munka mindegy: minden jobban esik közösen. Mert az élet felülírja néha a családi kötelékeket. És ebben az esetben ez csak jó!

Magam pedig 2 kislánnyal töltöm a délutánjaimat, a saját fiaim helyett (ők is ketten vannak most:) - hogy vágytam rá, hogy lányom legyen:))) A kisebbiket hazahordom a suliból és mindketten örülnek, hogy segítek a házi feladatuk elkészítésében.:)

És ez mind semmi - mert a motoros fiam holnapra látogatóba ígérkezett!
Egy-két rózsafotó pedig mindig akad.

Az idő

Felülír bennünket.

Vagy: mi az időt?:)

Ma: egy kutyus és két cica boldog gazdája vagyok. A cicák szépek, egészségesek, tudják a rendet és kellő rafinériával bolonddá teszik a kutyámat is - azaz jól megfuttatják néha, mert egy kis testmozgás a Csokinak is kell:)

A legjobban az tetszik, hogy a két, egyébként különnemű macsek mennyire másképp viszonyul a kutyához.

A fiú már túl van az érintésen, dorombolva dörgölődzik hozzá.

A lány a kutya közeledtére ívbe feszül, szőre az égnek és szükség esetén morog: erre mondják, hogy van benne tartás:) - valaki azt mondta: "igazi nő":).

De a helyüket az első pillanattól tudták:)

Sokszor két óra

...vagy  akár másfél. Ahogy ma is. Én bizony szívesen aludtam volna helyette:) Mert az elmúlt másfél évben legalább 5 munkanapot töltöttem a munkaügyi központban, ha összeadok, szorzok, osztok. Ha alszom: annak azért haszna van.:)

De ennek? (eddig még egy fillér nem jött nekem). Mire sorra kerülök, már majdnem elájulok, annyira éhes vagyok. - Még jó, hogy nem orvosnál vagyok. Tuti kitalálna valami kórt - például: kor:)

Délután a hölgy felhív: ekkor és ekkor ennyi pénzt fogok kapni.

Azóta nem térek magamhoz: tényleg létezik ez a jóság? Még ha kötelessége is. Nem egyszerű dolga volt velem, bár igyekeztem első pillanattól a vidám oldalát fogni, de ő is.

Időnként tényleg jókat kacarásztunk:) - magunkon.

Ezek után nem számolom: mennyi óradíjnak felel meg az ott eltöltött időm. Úgysem hiszi el senki:)

Mert egy mosolygó szempárnál...kevés szebb dolog van.

Strigulák

Húzok ide is, oda is. Ki hogy mondja. A meccs eldöntetlen. Döntenem nekem kell.

Úgy érzem, bármi lehet jó. Nem az a lényeges, hogy mit választok, hanem egyedül az számít, amit és ahogyan teszek: utána!

Nem akarok bebizonyítani semmit. Azt szeretném, ha a dolgok a helyükre kerülnének.

De nehéz!

De jó kérdés volt ez!:)

Igen, nagyon aggódós vagyok! Szó nincs rá, hogy mennyire utálom magamban ezt   a dolgot, vagy inkább...de  nem szeretnék vulgáris lenni. És a legkevésbé értem, hogy ha a gyerekemnek (bárkinek), akit szeretek, ugyanez lenne a problémája, (mármint az, amin én most aggódom magam miatt) - halálos nyugalommal, derűsen és határozottan megfognám a kezét és elindulnék vele: hogy együtt megoldjuk. Minden félelem és aggódás nélkül:) Mennyire gyűlölöm, hogy egy ilyen "banális" helyzetben kétségbeesek és nem látom megoldhatónak...! Miközben azt is tudom, fölösleges emiatt ennyire haragudnom magamra. És mégsem lesz jobb a dolog. Genetikus?

Vallomás

Részei lettetek az életemnek.

Bármennyire hihetetlen, és nincsen rá ésszerű magyarázat. Ti, akiket rendszeresen olvasok, kommentelgetek, még olyanok is , akikkel csak egy oldalon kommentelünk, de őt magát még nem olvastam, mindenki, akinek a gondolatait olvashattam és ez jólesett...és ez akkor is így van, ha nem sok olyan akad, akit a valóságban láttam.

Tényleg nemcsak test az ember?:) Mert ami itt átjön, szavakkal, szavak nélkül vagy közöttük: kevéssé elmondható. Hogy ennyire fontos tud lenni!? Ha ezt előre sejtem!:) Hisz azért kezdi az ember, mert valamit ki akar adni magából, nem? Mert mondanivalója van.

Folyamatosan az adni és kapni örömét tapasztalom meg Közöttetek.

Lazán...:)

Lazán elküldtem ma szám szerint 8 darab pályázatot. Azért mégsem voltam teljesen laza, mert az eddigiekkel ellentétben csak és kizárólag olyan helyekre, ahol 100%-osan megfeleltem a kiírás feltételeinek, és jelen állapotomban határozott meggyőződésem, hogy kivitelezhető a dolog. Eddig sokszor próbálkoztam próba - szerencse:) alapon.

Jaj! Ha az elmúlt egy évben órabért fizettek volna nekem az állások böngészésével és a pályázatok elküldésével eltöltött időért: azt hiszem, eszembe nem jutna lottózni!

Igaz, így sem:)))

De...még Egy...vár rám, és tudom, hogy Telitalálat lesz.

Hogy nyomatékot adjak a dolognak, hát kiültem egy kicsit a padra, a fenyőfa árnyékába:) és ezt láttam:

Határtalan

Egyszer megszerettem. Tisztelet, rajongás, bármi ébredt bennem, mindegy: jó volt fürödni az örömben, hogy megismerhettem. Mert hogy megörül az ember, ha találkozik ezzel az érzéssel! Szerettem a gondolatait, a bölcsességét. Tetszett, ahogy a világról ébredt gondolatait megosztotta velem, értettem a vívódásait és az felülírta a számomra ismeretlen megnyilvánulásait is. Vannak lényeges dolgok  és vannak a kevésbé azok.

Igen.

Nincs alternatíva. Ez a két lehetőség: igen vagy nem. Bármit tesz, bármit mond, az kedves és tudom, érzem az okát, hiszen Ő most is Ő. Ha az élet már távolra sodort is. Nincs határ, hogy mennyire...magammal hadakoznék, ha azt mondom: nem annyira, már nem, vagy egyszerűen nem fontos nekem. Mert mindennek az oka bennem van. Hiszen benne van a választásom.

Persze az érzés, mint én magam, fogyatékos, de én vagyok. Nagy bátorság kell hozzá, hogy a világgal, a körülményekkel dacolva ezt mondjam.

Mert nem annyi vagy, amit a világ lát. Szerethetek valakit úgy is, ha fizikailag nincsen mellettem. Hisz épp ez a furcsa: olyan könnyen felejtjük, akivel nincsen napi kapcsolatunk.  Mennyire befolyásol bennünket a másik jelenléte, a szavai. Hányszor meggyőznek olyan dolgokról, amik nem látszanak, és megmagyarázzuk  egymásnak azt, amit látható. Pedig belül mindenre ott van a válasz.

És nem szeretném, ha bármit félreértene bárki: ez az írásom nem a szerelemről szól!

125.

Ki számít győztesnek?

És...tényleg szabad neki sírni? Mert én most nagyon...!

Talán az utolsó volt. Mennyi minden kavarog bennem. 5 és fél év alatt szám szerint ez volt a 125. vizsga. Jól van, beleszámítottam a beadandókat is, egye fene. De mindegyik egyfajta megmérettetés, értékelik a munkámat, jegyet kapok rá. Valamiféle bíróság előtt állok, és ők ítéletet hirdetnek: ez vagy, ennyit érsz. Istenem: de belefáradtam. Lehet ezt normálisan, jókedvűen végigcsinálni? Azt hiszem, mindent megtettem, hogy ne okozzak sok kárt mások lelkében:) - még ha nem is "summa cum laude" végzek. Sosem vágytam ilyesmire, nem is tartom magam képesnek rá. De az az első pillanat mindannyiszor visszatér az emlékeimben. Éveken át bújtam otthon a továbbtanulási tájékoztatókat, hogy a mi anyagi lehetőségeink mellett és  a meglévő két diplomám mellé milyen képzés lenne elérhető, amivel aztán dolgozhatnék is...Éveken át nem találtam. Kerestem, de a matematikatanári sehogy sem tűnt kivitelezhetőnek.

És akkor jött egy rendelet: gyesen, gyeten lévők részt vehetünk államilag támogatott képzésben. Fel sem fogtam akkor. Irány E.! - ott van informatikatanárképzés, nincs nagyon messze és a diplomámhoz is passzol. Álltam  a tanulmányi osztályon, kérdezősködtem, hogy ez tényleg így van-e...és akkor a szikra: igaz, hogy csak általános iskolába, de itt egyben megszerezhetném a matematikatanári diplomát is. Igaz, hogy az álmom a középiskola: de mi ennyi kis kompromisszum egy nagy álomért?

Belevágtam. Hogy repültem! Egyetlen csoporttársam nem volt annyira boldog, mint én. Pedig még akkor állásom nem volt. Felkészítettem magam rendesen, tudtam hogy realitása nem sok van annak, hogy valaha azt csinálhassam, amit annyira szeretnék. De mindig arra hivatkoztam, hogy a statisztikák szerint az én 5 gyerekemből 3 meg sem született.:) Hát ugyanígy: 1, egyetlen állás...hátha, hátha összejön. Évek teltek el, csoda történt, az iskola akkreditáltatta magát az Msc/Ma képzésre és most itt állok a boldog éveim vége felé, sokféle vegyes érzéssel.

A mai vizsga (tétje nem kevés) -: azt adtam, ami vagyok. Nem érdem, de becsülettel küzdöttem. Nem másért, magamért. Hogy ez mire elég, még nem tudom, hiszen az osztályzatot nem erre adják:), tudjuk. Mégis győztesnek érzem magam  és szeretnék zokogni, zokogni...

Ezt most én küzdöttem végig, néha inkább magammal hadakoztam.

Állásom: nincs. De valami, amire nagyon vágytam, amit régóta nagyon szerettem volna, most mintha elérhető közelségbe kerülne...

Mennyire szeretném.

Építkezni

Nem vagyok építész.

Gyönyörű, talán az ország egyik legszebb, több száz éves műemlékjellegű épülete. Itt nőttem fel, iskolába menet naponta elmentem mellette. Természetesen elfogult vagyok.

Most feltúrják az udvarát. EU pályázat, ahogyan az illik. A több száz éves falakat aláássák, hogy egy jól hangzó(? - persze, hogy nem magyar) névvel ellátott új épületrészt csatoljanak  a régihez.

Eddig is bosszantott a gondolat, de most, hogy a nyakunkon a víz, különösen nem értem. Hogyan gondolhatja épeszű ember, hogy azt, ami valamikor, régen megépült, áll, ahogyan áll, egyszerre felforgatjuk, föld alá ásunk, azért, hogy valami új és látványos dolog szülessen. Mert az lesz. A külcsín - már megint.

Van ezen a bolygón ember, aki tűzbe teszi a kezét és felelősséggel kijelenti: minden lépés és annak minden következménye 100%-os biztonsággal előre kiszámítható? A föld alatt!

Miért nem örülünk annak, ami készen van és igyekszünk azt megőrizni úgy, ahogyan van, minél tovább? Eddig funkcionált az épület. Ha valami hiányzik, azt miért a régi kockáztatásával próbáljuk pótolni?

Miközben a műemlék tér egyik, pár évtizede emelt épületét épp most készülnek lebontani, mert nem illik a régies környezetbe!

Nem értek én semmit.

Csak tudom: vannak dolgok, amikor nem kellene érteni, csak látni. De akik pozícióban vannak, nyilván ezer érvet tudnak indokként. Ez mégsem jelenti számomra azt, hogy az igazság "odaát" van. Az igazság nem a szavak,  még csak nem is a mérnöki számítások, és pláne nem a statisztika!... hanem ami mögöttük van. Nagy bátorság kell annak látásához!

Emléknyom

Ezt egészen biztosan soha nem fogom elfelejteni.

Reggeli csúcs, tömött villamos, körforgalom, s egy kóbor eb a hatalmas forgatag kellős közepén az autók elől menekül, s rémületében az álló villamos kerekéhez lapulva egyszercsak úgy dönt: otthonra lelt:) - egy tapodtat sem mozdul, már agyonpisilte magát, remeg, mint a nyárfalevél. Legalább 50-en nézzük egyik oldalon, és még hányan minden irányból! - tanácstalanul. A villamos vezetője észlelte a kutya bújását a kerékhez, hát leszáll, és próbálja kicsalogatni. Akad egy felkészült utas is, akinek a táskájában "kutyacsont" - vagy minek hívják - lapul, nyújtja a kutyus felé, de az egyre határozottabban vicsorog. Remeg, de egyértelműen jelét adja - félelmének, nem kis fogaival.

Nem nagyon tűnik megoldhatónak a helyzet. Egyszercsak ott terem egy 16 év körüli fiúcska:) -  a maga 180 cm-ével, 50 kg-jával, füldugósan, szemüvegesen - és kezét szaglásra nyújtja a kutya orra elé 3 cm-re. Dermedten figyeljük...a kutya nem vicsorog. Egyszercsak elkapja a kutyus szőrét és határozottan húzza, két kézzel  cibálja magához a kerekek alól, miközben a villamos szép lassan elindul.

Utána felelmelkedik, összeveri a két tenyerét, mint aki jól végezte a dolgát és várja  a következő villamost.

Egyesegyedül...

...magam döntök arról, hogy  benne akarok-e lenni.

Csak én vagyok ilyen hitetlen?:)

Kevesen tudhatják, mit vett el tőlem az, aki a mobilomat lopta el. Évek alatt gyűjtögetett számok, barátságok, kapcsolatok. Minden arcra, minden névre emlékszem...telefonszámokra: nem. Közöttük jónéhány tanítvány. Akikkel egymástól távol élvén, csak így tartottuk a kapcsolatot.

Kedvencem (na jó, egyik; a motoros:) - az ominózus eset óta nem jelentkezett. Hogy én milyen szomorú voltam!!!

Most: 5 perce becsöngetett. Próbált, nem tudott elérni. Most bejött...

Már megint. Hány ilyen kell még, hogy NE adjam fel?

Mit is?