Vadliba
Labirintus
Hányszor hiszem, mondom, hogy elég már, elfáradtam, jó volna pihenni és azt képzelni, eljutottam valahová...mindegy is hová, de vagyok, úton vagyok, fejlődtem, megértettem, megtanultam dolgokat és most lazíthatok végre. Egy kicsit legalább. És akkor látom, hogy épp abban találsz rám, amiről azt hittem, már nem ér több meglepetés: de igen. Ott és azon a ponton bukom el, amiről úgy hittem, örömben cselekedhetek, biztonságban érezhetem magam, mert ezt a zugot már kiismertem. Hát nem. Mindig van újabb rejtek, ahová eddig nem láttam, ahová eddig nem engedtél ennyire közel és én is ismeretlenként tekintek magamra. Ott, ahol azt képzeltem, már nem érhet új tapasztalás, ott világít egy apró pontocska és előttem a kérdés: nézd csak! Tudtad ezt eddig rólam, tudtad ezt ezelőtt magadról? És akkor arra gondolok, talán nem is az a fontos, hogy ezt most megtanulom és beírom a leckéim közé, hogy egy pipát tegyek mögé, mint egy újabb megélt tapasztalathoz...hanem az, hogy itt és most szívembe tudom-e fogadni a váratlanul elém toppanó pillanatot és "átölelni" keserűségével, ismeretlenségével együtt.
Elragadott
Nem tudom, miért épp most, de nagyon eltalál ez a zene. Talán benne van az ünnep utáni felszabadultság. Hogy élhettem (majdnem teljesen:)) azt, ami vagyok. Könnyesen - nevetve.
Az vagyok
Akad olyan is, akinek az ismeretlen, az új az izgalmas épp s megismerés helyett átváltoztatni vágyik, maga tetszése szerint festeni, inkább, mintsem lássa: ő maga az ott a tükörben.
Gondoltam, elmondom:
szeretni akartam. Szeretni akartam, mindent, ami Vagy.
S mert a kép egyszer kéket mutat, máskor meg sárgát, nekem is kéknek kellett lennem, hogy értselek. Ha sárga voltál, sárgává kellett legyek, hogy okát tudjam. Mert szeretni csak azt tudtam, amit értettem, hát mindenné lettem mert mindent érteni akartam. Hogy meglásd bennem magadat és én a tükörben felfedezzem saját magam. S mire megértem, hogy azt szeretem benned, ami én vagyok, rájövök hogy én tettelek azzá, akinek látni szeretted volna magadat. Engem pedig Te azzá, akinek én szerettem volna magamat. Ha mégsem tetszik a kép, a gondolattal válik semmivé, minden ahogyan szeretnéd.
Már nem akarok.
Csak szeretlek.
Csak...
szeretném megosztani:
http://player.vimeo.com/video/27920977?title=0&byline=0&
Így évvégefelé talán fakaszt egy mosolyt.:)
Amikor...
Azt mondod álmodom, én meg erősködöm.
Talán álmodom, de mégsem.
Mert nem álom az, hogy az ember jó.
Nem álom, hogy a világ szép.
Valóság a szeretet, amit belül érzek.
S mióta megtanultam szemekbe nézni
(Istenem, de rég volt! Vagy tán tegnap...)
erőm lett a falon túl keresgélni
csak erősebb lett bennem a bizonyosság:
az álmunk...Egy.
Ha kívánhatnék, de nem teszem, mert tudom, hogy elég, ami bennünk van,
azt kívánnám:
Szemedbe mondhassam, egy életen át mesélhessem,
és örökké hallhassam, ahogyan mesélsz: Róla.
S ha bármi az enyém lenne, erről is lemondanék: Érted.
Álom
Felriadok, s kérlek...kérnélek...Összetört
tükreim szilánkjai közül kinyújtom a kezem,
ahol az Egyik elérheti a Másikat s csak
testetlenné, lélekké lett önmagam találom.
Van Hang, van Szó, Ritmus az enyémmel egyező?
Akartam írni...
Megpróbáltam szavakba önteni a számtalan nevenincs megélést, amik egyike sem jó, vagy rossz önmagában. Hiába. Aztán eszembe jutott egy kép, a busz után rohanó férfié, aki az álló busz csukott ajtaja előtt állva a visszapillantóba integetve tesz még egy kísérletet. Sikertelenül. Ezután még egyet int és mosolyogva teszi hozzá: "Köszi!" A szemünk összeakad és én üzenem neki: "Maradj így! Maradj mosolyogva!" (hogy érti-e, nem tudom:)) Hát ezt. Ezt sem tudom szavakba önteni. Ahogy nem tudom azt sem, amikor több hónapja "kedvesének" azt mondja a lány(?): "Csicska! Vedd föl!". Csak én látom, hogy lángok csapnak ki a fejemből...utólag meg a szemem könnyes. Így marad ez a zene, mert most ez fejez ki legjobban engem:
http://www.youtube.com/watch?v=SDn6b3gWFag
(lehet, hogy autistának kellene lennem)
Hol az a hely...
ahol az Ég összeér Földdel, ahol a víz levegővé válik
s nincsen többé Világ csak Egy, csak Ő, csak Te...
Elindul a hang, sosemvolt életemből
sosemlátott csarnokok mélyéről
egy foszlány, egy érzés utat keres labirintuson át
s aztán szívemhez ér.
Dal(?)
Sok érzés, gondolat kavarog bennem a freeblog-halál miatt.:)
Talán semmi nem olyan fontos, mint hiszem.
Másrészt minden sokkal fontosabb annál, mint amennyire
őrizni, vigyázni képes vagyok rá.
...
Ez csak a világ. Bennem béke és nyugalom, derű és csend honol. "Üldögélek" lelkesen.
De azért...vagy annál inkább:)
Zöld ruhaujjak:)
Ha már olyan rég keresem...
Ezt a dalt Boleyn Anna énekelte VIII. Henriknek, ezzel utasította vissza az udvarlását az esküvő előtt - nyilván legenda:). Ettől még a dal szép. És ez a hang! Bevallom, nekem inkább egy szerelmes asszonyé.:)
S ugyanez, másképpen:
Hitem szerint...
nem elég, ha "próbálok élni".
Hány évtized, míg belekapaszkodtam egy képzeletbeli fogantyúba, míg mindenre kívül kerestem válaszokat, minden körülményt, minden történést égi jelnek véve. Ha hadakoztam, csak kifelé s mert magamról alkotott képem szerint így kellett: beadtam a derekam. ...néha a szívem is. De addig nem volt baj, míg belül csöndben maradt. Nem lehetett. Úgy tört fel belőlem, mint egy gleccser, ok nélkül, nem előre kiszámíthatóan, feltartóztathatatlanul. Emlékszem a pillanatra, amikor eldőlt. Amikor végleg eltörött. Akkor még nem tudtam mikor, de éreztem, hogy el fogom hagyni a házat. Sokszor kiléptem előtte ugyanazon az ajtón, nem volt eltervezve semmi, de abban a kilépésben (s az a mozdulat valójában ez volt: felálltam), ami után még sok hasonló következett, tisztán átéltem: nemcsak a lábaim hagyják el.
Lehetek-e más, leélhetem-e az életemet így minden helyről vágyódva a másikra, tudva, egyikben sincs teljesség? Onnan: hív a ragaszkodás, világra szült lelkeim, a megszokás, felelősség és persze, bizonyos részeimben menthetetlenül hozzájuk tartozom és ez jó, milyen jó!
Innen: oda, mert megéltem, megtapasztaltam valamit, magamból, a világból, nélkülük. S ez nem pillanatnyi felismerés, ez már egy belém ivódott meggyőződés, egy utazás, ami befelé vitt, magamba...Őfelé, akit mindig kívül kerestem.
Hányszor tört fel az érzés, ok nélkül, hogy "de jó!", "minden jól van"!. - hogy utána újra magába kerítsen a bűntudat, amit korábban magam előtt sem kimondva hurcoltam és csak ostoroztam magam miatta. Jelezve: van még dolog itt.
Nem kicsi ez az út, ami még egyáltalán nem ért véget...
...víz...:)
Találd meg a válaszokat, tedd fel a kérdéseket.
Találd meg az ősi fa gyökerét.
Vigyél magaddal táncolni és énekelni.
Én is utazom, míg a hold el nem éri a tengert...
http://www.wimp.com/amazingsights/
Még...és még...
Hogy szenvedek, amíg látni, tudni szeretném: mások milyennek látnak engem s a világot.
Mert az úton újra tanulom magamat s a világot is: saját szemmel, belülről látni.
Nem is olyan rossz.:)
A szürkék között néhány határozott fehér folt
Nem, nem tulajdonítottam el. Csak loptam:)
Mert nincs kudarc, nincs siker, nincs hiány, helyette van megélt fájdalom, megélt magány, megalázottságérzés, néha elhagyatottság máskor röppenés, de mindezeket felülírja az egyedül fontosak: a felismerések. Hiszen az utat is csak képzelem. Úton lenni - ez az, ami van.
Az úton...
nem tart meg más, csak a szív.
Ha törve, ha sebzetten is...
Mint a fahasáb, amit a tűzre tesznek. Ahogy átadja magát a lángoknak, úgy lesz egyre feketébb, repedések, törések lesznek rajta, fokozatosan válik kormos, töredezett, elszenesedett fává. Múltjával táplálja a tüzet.
régi bejegyzések | a blog kezdőlapja
copyright | design: Beau de Noir, fotó: Irum Shahid (sxc.hu), freeblog sablonosítás: Amby
