Vadliba
A hó...újra elsöpörve
Kimentem havat söpörni. Este 10-kor. Mert esett 1 cm.:)
És mert a kutyám elszökött. Megint.
Gondoltam, ha kint vagyok és hall, talán hazahozza a szíve.
És most azért is könnyen hazatalálhatna, mert csak az én járdám tiszta:) Még a szomszédénál is, pedig vele nehéz versenyezni.
Tudtam, hogy a veréb is...de hogy egy kutya is lehet madár...és pláne vándor? Meg ennyire!
Kiszámoltam, pont 2 hete ment ki utoljára. Eszembe jut egy jelenet, édes barátnőmmel. Sétáltunk az utcán és megláttunk 2 csigát, úgy, de úgy összekapaszkodva! Nézzük őket, aztán kitör a nevetés: De jó nekik! (hol a sírás és a nevetés határa?)
Hát ez jutott eszembe erről, hogy a kutyus 2 hete ment el utoljára...
Csak visszajöjjön!
Definiáljuk:)
Egyszer, az autóban ülve, már nem emlékszem, milyen apropóból, szóba jött a kérdés: Mi az élet? Nagyfiam, apuka és én nem nagyon értettünk egyet. Az élet mozgás. Mondtam én, a mindenttudók cáfolhatatlanságával, bár nem pontosan tudtam magam sem, miért.
És akkor egy szikla? Kérdi fiam. Elgondolkoztam, tudok-e okosat mondani. Hát nem része? Azért mert számomra nem látványos a változása, emiatt megfosztanám a jogaitól? Csak azért mert nem adja magát könnyen az elemeknek.
Értem én...egyébként meg nem mindegy, hova húzom a határvonalat?
Néha úgy telnek órák, mintha kívül lennék. Bezzeg, amikor a kisfiamért küzdöttem, minden hihető volt.
A Tiszán eveztünk. Azon a bizonyos augusztus 20-i napon. Amikor Pesten a tüzijáték alatt többen...
Mi a nyílt vizen eveztünk, és fogalmunk sem volt, mi készülődik. Megálltunk, mert egy csodálatos helyet találtunk, ahol a fiúk egy fára kötött kötélről belendítették magukat a vízbe és nagyokat csobbantak. Én minden ugrásnál arra koncentráltam, hogy a viz alatt úszó farönköket és mindenféle veszélyes dolgokat "varázserőmmel" elúsztassam az ugrás helyéről - persze mindezt mosolyogva. Csak azt nem értettem, hogy már megint miért én vagyok az egyetlen, aki aggódik.
Annyit érzékeltünk azért, hogy lassan gyenge szellő kezd fújdogálni. Sőt. Egyre többen eveztek lefelé, a szálláshelyünk felé, mintha kezdett volna kiürülni a víz, de csak megállapítottuk. Hagytuk a fúkat, hogy maguktól unjanak rá.
Egyszer ők is úgy látták, hogy ideje indulni. Csónakba szálltunk, az akkor 6 és 12 éves fiunkkal mi ketten, a többiek (mert ők már nagyok! ) külön. Egy vendégfiú is volt velünk.
Akkor már látszott, hogy gondjaink lesznek az irányítással.
Hiába igyekeztünk engedelmesen követni apa utasításait, valahogy mindig csak körbeforgások, meg jókora billegések árán tudtunk csak megközelítőleg elérni egy-egy kitűzött célt. Ha egyáltalán sikerült - mert időnként egyhelyben álltunk. Aztán apa kitalálta, hogy jobban fog menni az irányítás, ha helyet cserélünk a csónakban, és ellenkező irányban evezünk.
Nem ment simán a fordulás, azért csak beálltunk az "egyenesbe", és úgy tűnt, nincs más hátra, mint evezni, szépen, határozottan. A szél fokozatosan erősödött. Nekem nagyon fura volt, hogy nálunk fiatalabb, sportosabb kinézetű egyének sorra hagyják el a vizet, és a partról néznek minket. Akkor már talán mi is megkockáztattuk volna a kikötést, ha látunk egy alkalmas helyet, de nem volt!
Még mindig nem tudtam eldönteni, kit kell jobban féltenem: a kicsi fiam, aki velünk volt, vagy a többiek, akiket akkor már nem is láttunk!
Az egyik part mentén kb. 10 m magas löszfal emelkedett, s mi valamiért úgy gondoltuk, ott kisebbek lesznek a hullámok. Nem kellett volna. Mire észrevettük, hogy ezek bizony egyre nagyobb erővel sodornak minket a fal felé, már fogalmam sem volt mit csinálok: ész nélkül húztam. Semmit nem éreztem, csak azt tudtam, hogy ha egyetlen tizedmásodpercre abbahagyom az evezést, a csónak egyensúlyát veszti, és kicsi fiam a mélybe esik. Nem tanultam evezni, de ilyen pillanatokban az ember ösztönösen cselekszik. Mint ahogy kisfiam is szótlanul ült előttem a csónak orrában, és erősen markolta a csónak szélét. Mintha az ő imája is hajtotta volna a vizet.
Itt vagyunk. Amikor kieveztünk, még mindig csak a dermedt szorítást éreztem és hogy: jó, mi itt vagyunk, de mi van a többiekkel? Még két csónak volt mögöttünk.
Azt hiszem, nincsenek szavak. És a fiúk...persze most sem értették, miért aggódtam annyira értük?
Igen, ott átdefiniálja az ember az életet. Jó, hogy átéltem.
Kaleidoszkóp...a villanás
A nyarat egy büfében töltöttem, alkalmazottként.
A választék ugyan szegényes, de egy többszáz éves történelmi emlék és egy egészségügyi intézmény között...hát nem akármilyen helyen!
Az úgy történt, hogy januárban kézhez véve nem első diplomámat, teljes erőbedobással jártam állásinterjúkra, jónéhány napot eltöltöttem a munkaügyi központban is - talán nem kell mondanom, hogy hiába. Nem voltam válogatós - lenne mit mesélnem - sem a munkában, sem a helyben. Több megyét átutaztam egy-egy állásinterjú kedvéért - semmi.
Áprilisban egy magántanítványom édesanyja rákérdezett, hogy beállnék-e neki segíteni...hát így. Boldog voltam.
A forgalom: mit mondjak, beleszakadnom nem kellett.
Álltam és nézelődtem. A büfétől néhány méterre álldogált egy vénember. Annak láttam - ahogy magamat is. (tudjátok, ez nem kívül van). A 18 éves fiam szerint már nyugdíjba kellene mennem, nem pedig a tanulással bajlódnom - mit mondjak? Annyira igaza van!
Mégis rajta maradt a szemem. A tekintete...egy vén medvét láttam benne, hegyet, kecskéket és mérhetetlen gazdagságot! Ezzel az emberrel nagyon jó volna beszélgetni. Éreztem, mondanivalója van a világról, a világnak. Nem találkozott a tekintetünk, de EZT láttam. - aztán eltűnt.
Úgy emlékszem, pár óra eltelt, és ő újra elbotorkált a mankójával a büfé előtt, továbbment s aztán vissza...nem sok időm volt, de pár pillanat alatt sok minden végigcikázott az agyamon. Először is: hogy jövök én ahhoz, hogy megszólítsam? Másodszor: egy ilyen korú, rigolyás vénember még a mankóját is hozzámvághatja ha komolytalankodom a bajában. De valamiért, ma sem tudom honnan volt bátorságom, kiszaladt a számon:
- El kell dobni azt a mankót!
Mint aki erre várt:
A mankóján lendített egy nagyot, fölvágta a pult előtti párkányra, odalépett és így szólt:
- Épp ezen gondolkodom én is.
Így történt.
Libanévnapok
Ma sütögetek. Két szív alakú tortát.
Egyik banános, csokoládés-túrótorta - Sebestyénnek.
Másik vaníliakrémmel - Boldizsárnak.
Remélem, örülni fognak - lesz hozzá azért puszi is:)
Áldjon meg Titeket az Ég!
Szeretettel: anya.
Pillanat
Ülünk a teremben. Vagy 20 ember zsong körülöttem, csendben, mert közben folyik a vizsga. Az írásbelit javítja tanár úr, úgy, hogy közben egyenként járulunk a színe elé, de a többiek előtt:). Kellemes, oldott hangulat. Mindenki leírhatta amit tudott:) Néhány kérdés, jelmagyarázat a vizsgázóhoz, és már írja is be a jegyet.
Azon elmélkedem: miért érzem úgy, hogy kívül vagyok és ez nem zavar? Jó ott lenni veletek, én is csak alkatrész vagyok ennek a képzésnek a motorjában. Ide (is) tartozom: egy darabig.
De valamiért messze vagyok, tudom. Szívemből választottam, diplomát szeretnék.
De belül: legeslegbelül...valami, amit sosem láttam, sosem hallottam, egy kimondatlan vágy. Egyre jobban hatalmába kerít, és nem tudom, részem lesz-e benne, de pusztán a gondolattól értelme lesz mindennek. Helyreáll az egyensúly és rend lesz. Bennem.
Már nem remegek amikor én kerülök sorra, nincsen bennem félelem, csak örülök a pillanatnak.
Ez is matek...:)
Hogyan látható be, hogy a páros számok (2×n) pontosan ugyanannyian vannak, mint a természetes számok (n - ek)?
Egyszerű: egy társaság érkezik a terembe. Minden 2. emberen van sapka, amit befelé jövet szépen felakasztanak a fogasra.
Távozáskor mindenki húz a fejére sapkát: és mindenkinek jut:)
Minek nevezzelek?
120 kg. Na jó, lehet, csak 110.:)
Legalább 185 cm magas. Mindig mosolyog. A szeme legalább. Szelíd, mint egy bárány. (ha igaz a mondás). Arról ugyan fogalma sincs, hogy mikor kell sinusszal és mikor cosinusszal számolni. Minek is? Ő..."csak" egy szakács. Máskor autószerelő. De néha motorozik, időnként meg dobol. Hosszú évek óta.
Amikor megemlítettem, hogy 2 napja nem találom a mobiltöltőmet, és milyen rossz anélkül, egy óra múlva becsöngetett és hozta a sajátját, mert az már fölöslegessé vált.
Amikor a kutyám ugrálni kezd a lába előtt és azt mondom, koppintson az orrára, így felel:
"Én nem bántok állatot."
17 éves...
Ha látod, ha nem...
3 (majdnem) napja bújom a számelmélet jegyzetemet. Készülök a szombati vizsgámra. Ma este biztos ami biztos, bekukkantottam a Neptunba. Ez a vizsgám jövő héten, szombatra van kiírva. Viszont most szombaton vizsgázom mértékelméletből.
A 2. oldalnál tartok most. De hosszú az éjszaka!
Szerintetek?
Ebben is kell legyen valami jó.
- az, hogy nem fordítva történt:)
Sport vagy tv?
Egy vasárnap de.-i tv műsorban kaptam el.
Két ember egymás mellett: szobabiciklit tekernek. Mindketten össze vannak kötve a tv-vel. (számomra ismeretlen módon)
A lényeg: az a tv csatorna látható a képernyőn, amelyiket a gyorsabban tekerő emberke programoz be.
Fokoznátok?
Vándormadár
Mármint a vadliba, vagyis ezt tartják róla.
Mert élete során többször is helyet változtat.
Minden relatív...meg persze, vannak azért itt egyéb körülmények is.
Repülővel repülni...nem mindenki élheti át. Meg aztán, lehet, hogy a vadliba nem is erre vágyik. Lehet másképp is.
Minden alkalommal, amikor "piroson" megyek át.:)
Amikor az elveszett kutyám elém toppan, mint egy látomás, és én éppen azon elmélkedem: Elhittem vajon, hogy visszajön, vagy csak úgy vaktában cselekedtem? Azt hiszem, inkább a kétségbeesés volt, ami hajtott. De amikor elém lépett, akkor újra arra gondoltam: hát már megint!?! Mondd, hogy nincsenek csodák! Hiszen mi, ha ez nem az? És versenyt futunk hazáig...AZ repülés.
Még úgy is, hogy másnap nem sikerül a vizsgám. De a tanár úr, akitől tartunk, biztat.:) Jólesik.
Amikor a kicsi fiam kezét fogom. És csak csacsog és csacsog és mondja, hogy ki mit mondott, mit csinált, és nem szomorú a 4-es német dolgozata miatt, mert tudja, hogy attól még az élet szép!
Amikor egy pillantás, egy szó...az, ami. És nem kell továbbgondolni. Csak örülni a születésének.
De még egy ajtózár megszerelése is. Pedig közben a fejem koppant a padlón:) Az úgy történt, hogy gyalulni kellett az ajtómat, mert a nyirkos hidegben nem záródott. Magasra álltam, meg szék karjára...hát persze, hogy leestem. Koppant is:) Tán ezért...
De az ajtó zárul. Kulcsra, szépen.
Vagy ez: ez is egy olyan vadlibás hely:) Hely a vadlibaságra.:)
Vadlibás...töprengés
Töprengő szerint töprengő vagyok.
Ő kívülről látja a világot, némi kapott, meg hozzá szerzett bölcsességgel megkritizálja azt, amit lát. Nem kell leszólni azt, aki látja, ami nem jó. Sokféleképpen lehet azt is. (Van aki csak azt látja, ami neki nem jó.)
...nem vagyok az. Csak szeretném megélni. Minden pillanatot. Édes Stali, azt írja : "ő ugyan már nem bögyösödik, csak gyöpösödik". Hát én is. De a "hogyan"? A néni a cicával:) - kutyussal?
Sokasodnak a pillanatok az életemben, amikben megélem a Teljességet. Úgy mondanám: amikben nincsen benne a Hiány.
Elindulok ma is, újra egy vizsgámra. Az elmúlt években hányadik lehet? Már nehezen tudnám összeszámolni. Hányszor megbeszéltük már, hogy csak görbüljön, meg nem a jegy számít. Hányszor beprogramozza magába az ember, hogy : ennyire voltam képes, meg hogy mi veszteni valóm lehet? És azt is hányszor megbeszéltük már, hogy ezt nem lehet megszokni....hozzászokni...
Esti ígéretem: több diploma nincs! Szívesen:)
Útközben azon elmélkedem, hogy kedves Tanárbácsik és Tanárnénik, akikhez úgy járunk vizsgázni, mint jóasszony a kútra, vajon mikor álltak utoljára ezen az oldalon? Úgy elküldeném őket. Igaz, egyikük szájából már elhangzott egy ilyen mondat: minden lenne, csak levelező hallgató nem ezen a .............-án:) - ez édes. És sokan érzik is. De van aki, mégsem. Talán belejön Ő is, mire nyugdíjas lesz. Mint ahogy mi is lassan diplomához jutunk olyan korunkra. Ahhoz, amivel állásunk lehet ebben az országban.
Hazafelé szakad a hó. Nem hullik...ellep a fehérség: fel nem tenném a kapucnim, esernyőt meg pláne! Boldog vagyok, mert eszembe jut a pillanat, amikor nyáron a kicsi fiammal a zuhogó esőben nevetve, ázva jöttünk haza, és azt mondtuk:
"Ha mi lennénk azok helyébe, akik esernyőt tartanak a fejük fölé, irigykedve néznénk magunkra." Most ugyanezt éreztem.
Ja! És átmentem legalább 2 piros lámpán. (na ezt mondd helyesen, Vén!:)
És már kezdődik egy új pillanat: tanítvány jön, szombaton újra vizsga!
De ez csak az, ami kívülről látszik. Belül...belül mi vár rám?
Helyzetjelentés
Jelentem, 5 pulóvernél (abból 3 garbó), és 2 zokninál tartok.
De...hogy a fejemben mi van?!
Útjelző lámpa
Nem! Azért sem! - agresszív kismalac?:)
"Átkelhet a .................... utcán!" hallatszik a hangszóróból.
Már átkeltem. Meg kellett volna várnom? Hát nem. Néhány rövidzárlatos:) pillanatot kivéve, ami sok mindenhez elég lehetett volna, de most itt vagyok; gondos vagyok. Mindig úgy mérem fel a terepet, mintha volán mögül nézném magam. Ez valami adottság. De kellő merészség is. Azért érezze az az autós, hogy ki az úr a "zebrán":).
Belenéztem a visszapillantó tükörbe, és már megint nem az alapján döntöttem, amit abban láttam. Befelé néztem.
Miért kísért mindig ez a gondolat, hogy felülbírálom azt ami kívülről látható, és valami teljességgel váratlan, nem logikus...indíttatás szerint cselekszem?
Mi az életünk, ha nem folyamatos inspiráció?
Jóra, szépre...kinek mire.
De az igazi, a legizgalmasabb kérdés, hogy valami látható, kézzel fogható dolog elérése motivál ?
Vagy valami egészen más.
Csak úgy...
vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
...
vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás
vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
...
Csak úgy...mert eszembe jutott, hogy vannak a látható dolgaink, meg vannak, amik nem...csak úgy, miért? nélkül. És el is döntik a sorsunkat.
Tanulok...
Főleg. Ez most az egyes számú elfoglaltságom. Legalábbis valami olyasmi, amire mindig hivatkozhatom.
Ilyenkor persze minden "jó" diák (lásd: én)pontosan tudja, hogy az egésznek semmi értelme, semmi szüksége erre az egészre, és már a pillanatot is ...amikor eszébe jutott!
Hogy ez ennyi év alatt sem változik....?
A csuda érti ezt.
Kávé...szokás szerint - ilyenkor!
Hogy ettől jobbak lesznek - e az esélyeim? Csak a lelkiismeretem megnyugtatására.
Mindig arra gondolok: milyen jó lenne egyszer az Életben ide állna elém a Jóisten és így szólna:
"Kedves Márti!
Látom, küszködsz a gondolattal, sok áldozatot hozol ezért a diplomáért, és hogy állásod legyen. De szeretnék neked mondani valamit. Életed hátralévő részében semmi esélyed, hogy ezzel elhelyezkedj, és soha nem fogod hasznát venni. Elégedj meg azzal, amit eddig elértél!"
Boldogan csapnám sarokba a könyvet:)
De...nem jön....
A kicsi...
Újra. Mert nem tagadom, nekem ő a világ bölcse:)
És még le is tagadom, ha bárki azt állítaná, hogy elfogult vagyok. Így született, és pont.:)
Érdekes egybeesés, hogy ma Részegszamár blogján megjelent egy bejegyzés a barátságról. Egy idézetből született, amivel persze lehet vitatkozni...de tudok érvet mellette. Mert mint bármi más az életben, a barátságról vallott elméleteink is annyit érnek, amennyit az életben megélünk belőlünk.
Egy dolog a szándék és másik a gyakorlat. Nincs, amit ne lehetne még jobban csinálni. Vagy igenis van:) Van ami úgy tökéletes, ahogy van. Mint pl. a kisfiam. Igaz, Ő Aki...
Ma incselkedtek vele a testvérei. Nála jó pár évvel idősebb fiúk. Persze, szeretik a kicsiségét, de néha vissza is élnek vele:), ahogy ez egy jó tesvérhez illik. Szóval lényeg az, hogy sosem akkor hagyják abba, mindig egy gondolattal később:)
Így aztán időnként nyafogásszerű hangok hallatszanak bentről.
Van aki tudja az igazságot ilyenkor. Én inkább a kicsit kérem, hogy ne sajnáltassa már jobban magát, mint amennyire...
(olyan ez, mint amikor a fiúk a lányok nyakába dobják a hógolyót, akik természetesen az udvarnak csak azon a felén tudnak korzózni:)
Utána odajön hozzám a drága, bújik, és dörgölődzik, hogy : Ugye nem haragszom, na, de ugye megbocsátok....
Játszunk, mind a ketten tudjuk. Mégsem hagy békén, mondjam már ki, hogy "megbocsátok".
Ezért meglepődik, amikor azt felelem:
"Nem. Elfogyott. Nincs bocsánat. Se türelem, se bocsánat..."
(persze a szám fülig ér)
Elkenődik, de tesz még egy próbát, bújik, és várja a feloldozást.
Ki kell mondanom, nem feszíthetem tovább a húrt:
"Nincs bocsánat, csak szeretet van. Szeretlek. Miért kérsz bocsánatot?"
Torkára forr a szó, boldogan kezd teríteni.
Hóreggel...
Milyen jó egy ilyen reggel!
Söpröm a havat, korán, mert vonathoz sietek. De kell. Mit szólnak a szomszédok?:)
Szeretek havat söpörni. Legszebb szín a fehér. Benne van mindegyik - tán ezért?
Pedig nem soká gyönyörködhetek. Már olvad.
Aztán jóleső érzéssel teszem le a söprűt, és elindulok. A sarkon rámköszön a "vendéglátóhely" alkalmazottja - talán az arcát sem láttam még soha. És még fiatal is.
Boldog vagyok.
BENNE vagyok - mégha tűnékeny is a pillanat.
régi bejegyzések | a blog kezdőlapja
copyright | design: Beau de Noir, fotó: Irum Shahid (sxc.hu), freeblog sablonosítás: Amby
